Archívum

Ringató hajnalban,hűsítő záporban,magányos reggelen,könnyező emberen,ott leszek bíborban,ott leszek sárgában,kéklőn simulok a tengeren,ha már rég nem leszek...Akkor is téged kereslek,meleg fény majd átölel,bíborban, sárgában,ringató hajnalban,hűsítő záporban,magányos reggelen,könnyező emberen,s a kéklő tengeren... 

Lassan elhamvad a nap,bearanyozza a feketéllő tornyokat,vele hal meg most ez a pillanat.Halkan tűnik, nesztelen,elröpíti halkan a szívemet,valahol megtalál,a világ másik oldalán. Talán bánt most sok szó,ígéret földjén vakító a napfény,oly fájó...S a szív csak botorkála világ másik oldalán.Fényes csillag hallgatja csupán,szerelemért kiállt, mi bánt.

Mint egy sötét dobozt ha kinyitnakés beszűrődik a fény,úgy ébred a horizonton az ég,az év utolsó reggelén.Halk lángcsóva folyik a házak felett,ráborul a kopasz ágakra,csókon hint az álmokra.Füstöt álmodnak a kémények,sietős most csak a madárhad,az álom ma csak hálát ad.

Lépteim, utcák, terek,szánakozó tekintetek:így rendelte a sorsa,nagyra vitte volna... Húsomba tépő fájdalom,a fénynek lassan átadoma testem, meztelen vérem.Izzó fények az asztalon,mint hívogató ravatalom.út a fénybe, tű a vérben,élesen belém hatol,búcsú int a szemekből,búcsúzok a percektől.Mily könnyű halál volna,Az életet tűnve elrabolja. Szemhéjam emelemnapfényes őszi reggelen.

(Nővérem emlékére) Utánad nem maradt más,csak egy tág világ,mibe beléptem én. Elmentél, hogy jöhessek,gyógyulást öntözzeka sebekre, mit okoztál. Álmaid elűzte a nyármikor hívtad a halált,letört kis virág... Sírodon mindig friss virág,mit hervaszt az emlék-láng,milyen is voltál. Éledő képeid mesélnek,szikrázó álmokról regélnek,a mosolyod csodaszép...

Ha a záporfelhők elhamvadnak,aranyban fürdik a napaz útszéli vízben. Vízcseppek hullanak lomhán,lilán ringanak az ibolyán,majd felissza a föld. Sárga édent illatoznak a kertek,konokul dolgoznak a méhek,míg eltűnnek nyomtalan. Fehér álmot dalol a rózsa,mi nem válhatott valóra,ha a sírra simul a szél. Aranyban peregnek a percek,de mit ér, ha nem érzed,hogy lüktet a véna.

Magyar földre lépvekicsi kémény decembert lehel.Tétova léptem az otthon küszöbénegy régi karácsonyra lel. Megfáradt kezek, régi szemekengem mindig visszavárnak.A nagy világ hangos zajábanelfeledtem, milyen jó a konyhában. A polc, a rádió, a kályha melege,asztal, hol tésztát gyúrt anyám tenyere.Gyermekkorom színes játszótere,ma kopottan nézek szembe vele.

Ez a remény éve volt,halk léptekkel lelkünkbe hatolt.Mint álmokat kergető bolond,reményt játszottunk a húron,a húron ott legbelül... Susog léptem a hideg fűben,hajam remeg decemberi éjben,távol ragyog csak a falu fényearannyal öleli a templomot,sötét erdő néma árnyamegpihen a vállamon.

Hervadt falevél egy utolsót álmodik,míg hullva a széllel barátkozik,majd belefagy a földbe.Szívemben élő heves reményekHalk hangokat regélnek,S fulladnak a múltba.Ketyeg a perc, folyik az idő,Rablóitól búcsúzik az érkező,ha kezünk új kilincshez ér.

Vörös csillám-fény folyik a falakon,ködös napfény szűrődik az ablakon.Kéken álmodó célok fehér papírlapon,Megnémult téren fekvő szürke padok,Visszafojtott levegőt áraszt a pillanat,jövő-szilánkot szúr belém a tűnő nap: Néma erdő fehér álomba öltözött,nap utolsó lángja egy havas ágra költözött.Vörös gyémánttenger a búcsú palástja mögött.