Archívum

Egy napot küldött a hajnal,hogy felébredjek,eltemessem bánatom a múltammal,jelen magot öntözzem jövő vizével.Csak egy napot küldött a hajnal,hogy élhessek,ami fontos, megismerjem,aki fontos, megkeressem,elmondani minden barátnak,milyen jó ma is veled,nem bújni a holnap mögéa feladat rögös útján,az értéket ma kell mentenem.

Őszi napfény kéken álmodik,leveleken sárgán gyöngyözikegy álmos vasárnap délután.Aranyló hullámot vet hajamon,könnyben játszik az arcomon,fénylő palástja ölel át,lelkembe súgja a magányt... 

Rejtőzködve búcsúzik a nap,vörös fátyolt ad a sárga lombokra,aranyat lehel az álmokra,jó volna álmodni még... Becsukom szemem, s láthatom,zölden harsog a levél a fán,hűs árnyat bont testünk nyomán,jó volna érezni még... Erdő mélyén néma hangon,új álmokat bont az alkony.Földbe mélyül hideg nyomom,jó volna elindulni már...

Sárga lámpafény öleli a fonnyadó lombokat,aranytengert borít a játszótérre,kihűlt hinta őrzi még az álmokat,rózsaszín ködös gyermeki vágyakat. Halk léptem csendül az éjben,hív valami az őszi szélben,a lábam visz a szívem után.levél reccsen a talpam nyomán. Néma kis lángok vagyunk,felgyúló, lángoló, kialvó vágyak,tovatűnő hangulatok vagyunk,félúton rejtőzködő árnyak.

Nedves harmatot ringat az aranyló bokor,rideg aszfaltra tapadt a vizes sár,ólomszínű ködben intenek a barnuló fák,villanydróton gubbaszt egy csapzott madár. Néma nyugalmat lehel a hideg levegő,ahogy átöleli az omladozó házfalakat,őrzi még a forrón távozó nyári álmokat,az emlék is hideg, ha búcsúzott a pillanat.

Egy sejtelmes éjjelena hold álmot bont nekem.Zöld erdő, kékes hegytető,mély álom, oly merengő.Szél játszik a hajamon?Nem, látom a fényt arcodon.Kezed érintése itt maradt,Itt hagyott egy tűnő pillanat.Rideg reggeli ébredés,az álom véget ért.Örökre szép emlék,hogy valaha öleltél.  

Béke honol, sötét lepel,nyárfa rezeg, zöldet lehel.Merengő falra árnyékot vet,lámpafényben fürdőt vesz. Csend suhan a város felett,fénye bearanyozza az eget.Messziről halk zene terjeng,elfakult dallamok hangján penget. Fényes csillag szellőt küld a hajamba,végigsimul megdermedt testemen.Őszi álom ringatott a karomba,Csillag fénye éled tekintetemen.

Állj meg néha s csodáld meg.Apró szösszenet üzen valamit,tétova álmok hívnak valakit.Halk suhanás elvisz valahová,hajnali levegő tesz szabaddá.Állj meg néha s csodáld meg. Állj meg néha s csodáld meg.Remegnek a nyárfák a víz felett,ősz aranyozza lassan a levelet.Szellő öleli át a dús lombokat,ahogy a lélek őrzi az álmokat.Állj meg néha s csodáld meg. Állj meg néha s csodáld meg.

Távoli tornyok, távoli házak,búcsút int a kép, a városi kép,régi világ, elhagyott világ köszönt épp.Piros színek, piros pecsét a papírszélen,komor tekintet egy idegen lényen. Halk suhanás egy halk világba,néma házak haldokló füstje várjaa vándort, ki mindig hazatéra tövises út rejtett ösvényén.

(az 1944-es délvidéki magyar áldozatok emlékére)   Van, amit nem lehet elfelejteni. Van, amit nem lehet megbocsájtani. Hiába kérdezik, ha nem figyelnek, pedig kiált a múlt mindenkinek.   Novemberi napfényben fürdik az őszi levél. Majd némán lehull és elsodorja a Tisza. Mint az emberi élet oly törékeny, mely a vízen nem jön többé vissza.   Sír a levél a talpak alatt.