Archívum

Míly kicsiny az ember, S míly végtelen az útja, öröklétű selymét csillagúton fonja. Idő, tér önmaga leple,Csak gondol, s elméje rabja,Míg lelkét karon karolja a karma.Indul s véget ér, Bölcsőfától kopjafáig ez a földi játszótér. Őröl, ha örli, Áld, ha áldja, Ő Isten, s sátán patrónája. Szűli, kit temetett, Zúg a felleg vitorlája, Ha kiterül a Tejút lavinája.

index.indavideo.hu/video/juhok_hajdu_bihar_fold

A hortobágyi gazdák nem tudják kihajtani az állataikat, mert olyanok nyerték a földeket, akik valótlan adatokkal pályáztak.

Drága barátaim!

Ezzel a kis gondolattal, s népdalokkal szeretnék áldott, igaz, szeretetteljes karácsonyt kívánni mindannyiótoknak!

Sokadalmak vak tükrében,
zörgő ágak tengerében,
harmatcseppből születvén,
elindul a forrás felé...
Árad szívek bársony leplén,
öreg ősök szentelt nyelvén,
ki e borból kortyok, kortyol,
fény gyullad a rideg bolygón.

Sohase érd be az álmaidnál kevesebbel!

Irodalom a hűtőben – hűtő az irodalomban

A magyar ember látott egy reklámfilmet hazájáról, és azon fellelkesülve eltökélte magában, hogy a mai napon csupa olyan dolgot vesz majd igénybe, amit magyar feltalálók ötleteinek köszönhet az emberiség. Kezdetnek fogott egy golyóstollat (Bíró László találta fel, 1931-ben), felrótta egy árkus papírosra csupa nagybetűvel, hogy TALÁLÉKONY MAGYAROK!, majd egy mágnessel a hűtőgépre (Szilárd Leó, 1929) tapasztotta az emlékeztetőt. Ezek után az ablakhoz lépett, és csupán azért, hogy elhatározásához hű maradjon, egy kétcsövű vadásztávcsővel (Petzvál József, 1840) átkukkolt a szomszédba, ahol sajnos éppen nem öltözködött a szomszéd asszony. Amúgy is köztudomású, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, bár nem tudni, pontosan ki és mikor találta fel őket. Ekkor előszedett egy doboz gyufát, melyet a cipőtalpán már nem tudott meggyújtani, mint a vadnyugati filmek sztárjai, ezért kapta a biztonsági gyújtó nevezetet (Irinyi János, 1836). Rágyújtott egy cigarettára, melyet ugyan nem a magyarok találtak fel, hanem egy japán hiedelem szerint maga az ördög, de azért roppant jól esik a nap kezdetén, amikor a magyar ember, és az ember úgy általában még frissen kapja a vérét felkorbácsoló nikotin-ingert. Nehéz huszonnégy óra állt előtte, tudta jól. Kicsit nézegette a hologramos matricát (Gábor Dénes, 1947) egy nemrégen ajándékba kapott CD tokján, majd bárminemű egészségkárosodás megelőzése céljából, és persze hazafias okokból beszedett egy bikadózisnyi C-vitamint (Szent-Györgyi Albert, 1931), abból baj nem lehet.

Lackfi János: Találékonyság

Messze


Lehullt róla a vörös korona,
fekete zubbonyt hajított a bokrokra,
akác fürtök mézes fonatán
egy kósza élet halkan sírdogál.

Az est senkit nem keres,
hajtincsem tükrén megleled,
hangos hangom halk foszlányát,
mi zilált lelkekről zuhant rám.

Zabolázott vágyadnak nincs ura,
nézd, hogyan szól az Arvisura,
míg olcsó cseléd a szeretet rangja,
elveszett lesz a drága haza.

Kézről kézre, szájról szájra,
karcos bakelitünk ős imája,
vezess oda, hol a fény háza áll,
aki szeret, ott végleg megtalál.

Hol legelők harmat-zöldje gyógyír,
hol eperfás udvarból apád szólít,
hol panaszos ajkak kérges tenyere,
búza kenyér vatta-puha belseje.

S íme, a nap kéklő-kelőben
a keleti kocsányos erdőben.
Tisza tuszkolja tétován terveit,
s a cifra-lila gőzt, kikelet szerelmeit.

S tolja, tuszkolja egy idegen folyam,
szürke móló kabátban, otthon a tavasz,
kacér kóca, meztelen csókja messze szaladt,
néha elindul felé egy nyeregtelen hontalan.

Bácskai láva hömpölygő árja,búcsúzó nappal szeretkező búzatábla.Csak nézd, mily délceg az otthon melegéna haragoszöld kukoricalevél.Csak nézd, ringatóznak a tiszai fák,koszorúba fonják a tüzes határt.Játszadozik a forró szél,majd a rónákba belevész.Homlokon csókol az otthonunk,lelkünkkel lélegző oltalmunk.Csak nézd a kavargó föld porát,elmossa egy messzi délibáb.

Harmatot sír a pipacs a rozsdára,csillámpor hullik a síneken a homályra.Út út vasút,éber az életuntálmodni félő arc,minden ajtó kudarc... Álmos állomások nyárfáiba kapaszkodnak,induló s érkező titkok dermedt sikolyai.Út, út, vasút,valahol a kanyaron túl,ott vár-e a talány,én leszek, vagy valaki más? Elkopik az erdő, zöld köd a határ,koszos, de látok az ablakon át.

Parázslik még a horizont,a nap füstöt fúj a városra,elfáradt, elég volt mára,s átfordul a világ másik oldalára. Ablakomban a város békefoltja,haldokló utcák, éledő ablakok,nem sír a nap, hogy egyedül vagyok,nélkülem is ragyognak a csillagok.

Vörös lámpához éjjel,mint ínyenc eledelre törtetnek a rovarok,a szerelemből harapnak ígyaz éhező, álmodó koldusok. Hiányod végleg lelkembe zártaegy furfangos léptű, rohanó nyár,ne nézz vissza rám, szállj magasra,szeretlek, s a szeretetnek nincs birtoka. Álmodni még, csak egy percig volna jó,hogy beenged még a zárt ajtó.