Archívum

Érezni halkan, rendületlen,Vörös selyem az ereimben,Mindig magyar, mindig ember.Néha hangos, néha nevet,A jázmin illatában elmereng,De elrántja egy kéz, ha az est betér,Oly jó hinni, hogy vagyok valakié.Érezni a tüdőmben álmodó hajnalt,Sült kenyereket a pirkadatban.

Csendes szellő suttogja az éjt,hallgat a város, a fájdalom mély,üveges szemmel néznek a kirakatok,most sírnak, mikor nem látja más.Könnyez a templom, utca, a ház,a mosolygó fogkrém plakát,sóhajok suhannak a sötéten át. Szeméből omlik a kétely,valami új reményre kel,a gyereknek ugye nem hitel kell... A pompa a színpadra szólította,jó példa lesz egyszer,a legjobb áru az ember.

Félek szívet rajzolni a homokba,mert elmossa az első hullámFélek szívet rajzolni a papírra,mert elégeti az első láng.Hullám a kiszáradt mederben,láng a tenger mélyében... Beléptem, leültem,néma ágyon szenderültem,emlékek harcában elmerültem,ernyedten csüngő kabát a fogason,értelem a szív kampókon. Úgy csókol néha a száj,el se hiszed, többé nem vár.

Utolsó alkalom, az utolsó oldalonAz a pár sor a könyvekben, amit várunk,Utoljára ez maradt nekünk, ez a mi regényünk. Nagyon fáztam, de szüntelen vártam,Hogy meleggel ölel minden éjszaka,Becsapott hajnalok, józan nappalok. Az idő büntet, az idő felemelSzívedben is szúr a kés, fájdalmas bosszú,Minden emlék méreg, pengére száradt vérem.

Csendet csepeg a sötét korom,Az én városom,Suhog a denevér szárny,Velem tart minden árny,Titkol az idei nyár. Álmodik a vánkosom,Egy látomás átoson,Láttalak ágyamon,Mellkasod hajlatán,Hajam betakart tán. Egy a millióbólParfümöm az illatokból,Tudom rég elillant,Egy ismeretlen rád pillant,Vágy a halálban fogant.

A vadludak gágogása rásimul a éjjeli csendre,a hatalmas szil morajlik a fekete égbolton,felel rá nyüszítve egy tucat komondor. A szél belengi a falut, utcát, templomot,Mi félve kondul egyet, itt a negyed,Megreccsen valahol egy öreg ereszet. Por kavarog az útszélen, friss zsenge fű,Nyers illata elaltatja a holdat, illatoz az orgona,Ráhajol szeretőn a tujafa bokrokra.

Koppan az eső, izzad a szürke korlát,éjjelt hajlong egy zsendülő akác,halk a tornác, valami motoszkál,eltévedt árnyak a szív hajlatán. Csendes a tér, kondul a torony,költő szobránál alszik a rózsabokor,rózsában meg az óda, s virradóra,kőszívében felolvad az örök nóta,s csak vigyorog rá a kínai turista. Ázott magnólia, mit hintesz nyomomra?Hajnal köszönt egy éber alkonyra.

Adok, veszek, rakok,lapjaimat nem láthatod,betakarja sötét szemem,ászok őrzik életem,nincs mit féltenem,semmi nem az enyém,jöttem, elmenni más se félt,csak lesz-e kerek e világonnéhány alkotásomvalami elektronikus irományon? Csalok, tudod cselek,a párokkal is nyerhetek,király és dáma,veled végre valaháranem szív ásztkönnyez a fekete király.

Zsúfolt körben forgok,elmosódó vörös arcok,úgy követlek, úgy táncolok,csattogó lépésben elkábulok. A körön túl egy asztalnálott ül, füstöt fúj rám,de nem ér el, csak a lángja,tudom jól, az életem várja. Fogd a kezem jól, pörgess tovább,táncoljuk át ezt az éjszakát!Nézd a padló kövét, fényes,táncparkettánk ezeréves. Ha elhalkul a parazsa, rágyújt újra,engem figyel a cigaretta.

Süvít a nyír, oly árva,csapkod a súlyos ága,fáj a maradása.Tomboló vihartól,süvítő villámtólelfutna örökre,de túl mély a gyökere. Vértanúk tanúja,ráncaiba sóhajtó öreg baka.Utolsó emlékműegy új kor talapzatán,nézd, szeme hajlatánintő jelet csepegtet,mit jelent a hazaszeretet!Ki vérét büszkén ontotta,de a halál mostoha,a puskavég elkerül,s mementóként maradt egyedül.