Ősz Anyánk


Ódon ház tej-fehér falán
kileheli lelkét az idei nyár.
Szőlő lugas mézrojtos fürtjein
alkony szüreteli vörös vétkeink.

Bronz álmában a gesztenye levele,
rügyeit hogy ringatta tavasz fellege.
Ősz Anyánk csitítja a zúgó erdőt,
s a sínek közt sikló tévelygőt.

Hinti hajára, fájdalma csordogálója
ránca vonása, csókkal letörli unokája.
Keleti szél köpüli kéretlen könnyeit,
Befedi vele barna bokrok töviseit

Bíbor vérrel csordultig a bokrok,
édes nedűből gyógyírt ontók.
Pitypang üde most a nyárfa,
irigy a madárra, tűnő szabadságra...

Kimegy a haldokló rétre, repülő térre,
virág-kéj illatát csokrozza be télre,
városi panel ablakon, plakát cafaton,
megbillen néha rozsdás szélkakason.

Halott illatokon csúsznak a sarkak,
utcákat csókolnak komor-ködös ajkak.
Ősz Anyánk megáll, s zokog zihálva,
lelkünk zavaros bugyrait, ha kiássa.

Pirkadatba porlad el a tejföl pára,
s élénkül lassan a varjú fekete vonása.
Szegény pára, csak károg magába,
csupasz ágak közt bujdosik sok árva.

Árva lélek lüktet, csupasz a teste,
Ősz Anyánk kontyába tűzve a vétke,
koronája de magas, kiszakad az ég paplan,
fehér kegyek hullanak, íme: irgalmaznak.