Az eskü



Sok év, sok történet, sok csalódás...mindig is magyarok voltunk, őriztük hűen az örökséget. Mi magunk se tudtuk igazán honnan jöttünk, hová tartunk, de szüleink, nagyszüleink tanítottak meg arra, mit énekeljünk karácsonykor, hogy fessünk tojást húsvétkor, hogy gyűjtsünk rózsa szírmot Úr napjára, hogyan szavaljuk lelkesen Petőfi verseit...mindent, ami a miénk, amit örökül kaptunk. Dédmamám békés arca és regélő hangja költözött ismét emlékezetembe, miközben torok szorítva mondtam az esküt, az esküt, hogy hű magyar leszek...Sokat mesélt a régi magyar világról, amikor kislány volt és várták Horthyt és amikor többé már nem kapták vissza, ami az övék volt. Mesélt a tönkrement életekről, a jég hátán is megélő emberekről, amolyan falusi, kisvárosi szájíz szerint porolgatva le a kopott emlékeket. Helyette is most visszakaptam, ami mindig is bennünk volt. Egy temesvári idős néni, ahogy átvette az okiratot, mély zokogásba tört, láttam végigpörögve életét, fájdalmait, hogy már boldogan hal meg, csendesen sírdogált végig járókeretére támaszkodva...
A városháza sárgán csillogott a napfényben és amikor az utolsó kép is elkattant a boldog pillanatról, ismét a szürke hétköznapok szele legyintett meg. Az utcán emberek rohantak céltalanul, közömbösen vetve egy fél pillantást örömkönnyekben úszó emberekre, akik most kaptak vissza egy kincset, egy életet, ami mindig is az övék volt mélyen a lelkükben, de most ott szorongatják a kezükben, mi csak papír és nyomdafesték...