A TRIANONI BÉKE A világtörténelem legkegyetlenebb békéje, a teljes tájékozatlanságnak és a kapzsi telhetetlenségnek békéje a tárgya ennek a kis könyvnek. Oldalain a sorakozó betűk felvonultatják az olvasó előtt egy ezeresztendős ország és nép egész tragédiáját, térképek, képek és számok teszik döbbenetessé a magyar sors reménytelenségét.

Az 1944-es esztendő októberében a magyar államhatalom kivonult az alig három és fél évvel korábban, 1941 húsvétján visszakapott Délvidékről. A nyomukban bevonuló „felszabadítók”, a szerb partizánosztagok mindenekelőtt módszeresen megtizedelték a magyar lakosságot.

Kereső

Nyomorgók, s nyerészkedők,
bankok, s bánat kereskedők,
hallucinációk, s rémkép,
mégis látszik valamiképp,
a szeretet imbolygó árnyéka.

Csillan a csikorgó élet,
havas égőkbe beletéved,
megfagy a hiú harácsolás,
szeress, ne csak karácsony tájt.

Hó habja roskad a táblára,
playboy mikulás mosolyára.
A reklámok féktelen zavara,
büdös már a jászol, Jézuska!

Zeng az ének, alig hallom,
rozsda ül a nagy harangon,
halkul a templomi toporgás,
üres padra hull az imádság.

Fáradt falu fénye altat,
megpihen az ablakok alatt,
csak a neonfények cikáznak
ennek a kifakult világnak.

Maradnék, de már késő,
betakarja lassan az első
pille pelyhen lengő oltalom,
öleli a szennyt, s a nyomom.

Dermedt dróton a leheletem,
reszketve rebegem, élnem kell.
s elszuszogja a szajha szél.
hócsillámok hangján tovakél,
mélyül a lábam, keresem a váram...

Az ébredő


Az asztalon koppant egy ceruza,
Felébredt, s nem aludt többé soha.
Mint megszállott tudós képlete,
Úgy meredt előtte a sors védjegye.

Ennyi csak, pár kócos karcolat?
Üveges szeme sápad az arcokra,
Kik ítéletét rótták a papírra,
Betűket véstek, szívét hasítva.

Feszül a nyakkendő, délceg urak,
Lakcipőben jár gusztustalan
A Fehér papírt szimatoló toll,
Szakadékhoz halkan oda tol.

Vedd, vidd, szavazz, még maradj,
Az utat mutatom kis haszontalan,
Csillog villog, susog a kéjenc kacaj,
999, a fenevad most eképp szaval.

Multi-lepel feszül a panelon,
Jelzálog hitel kopott otthonon
Elhalkul a sírás sötét éjszakán,
Mint riadt vágyak a végszó hallatán.

Magyar földön uzsorás tornyok,
Nem hallják, hiába szólok,
Közönybe fagy a vörös alkony,
Elszáll a daru, idegenben haljon.

S elcsitul lassan zsongó madárhad,
Vérrel itatott felhőkön megmarad
Egy hűvös vidéki magyar karcolat,
Csak remény didereg a bús nap alatt.

Lovak legelnek, a hó megszakad,
Elrejti a fekete föld förtelmét,
De nem az ébredő lázas szemét,
Ki elindul, s felgyújtja a tornyokat.

Brasnyó István Moholgunarason született 1943-ban. Általános iskolába Gunarason és Topolyán járt, majd Újvidéken járt gimnáziumba és az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén folytatott tanulmányokat. Szabadfoglalkozású író volt. Rengeteget dolgozott, saját művein éppúgy mint műfordításain. Fekete J.

  Charles H. Grasty Különtávirat a New York Times-nak Budapest, 1921. április 3. A mai napon interjút adott nekem Horthy admirális, aki az utóbbi napok eseményei következtében az egyik legérdekesebb európai személyiséggé lépett elő. Mindenekelőtt biztosított róla, hogy Károly visszatérési kísérlete teljesen meghiúsult.

A vér


Dalaim dúló démont szültek,
mikor e véres világra küldtek.
Ordítottam az ordas déli szélbe,
s rám fröccsent a történelem vére.

Én pólyámból a tőröket kitéptem,
s a hatalmak szemébe bevéstem,
mikor galádul lép a Szent Földre,
méreg vérünk égeti majd örökre.

Ígéret


Látod ifjú, ennyi az élet,
csak egy pillanat-ígéret.
Foszló illat halál nyomán
az eltaposott lila ibolyán.

Krizantém illat a mécsesen,
lángja őrzi keserű könnyét,
sírkövön hallom néha még
a siratók sajgó keservét.

Régi idők rongyos álma,
megőrzi a márvány tábla,
asszony és ura, fiatal kora,
délceg volt pedrett bajusza.

Tükörképükbe bámul e kor,
és bizony szégyenli olykor,
nap is sír a horizont alatt,
Könnyét issza az alkonyat.
.

Házak mellett utak futottak,
de jó illata volt a paradicsomnak
a meleg szó selymes sóhaján,
ez maradt nekünk kezük nyomán.

Magyarul zengett a "Mi Atyánk",
kuporgó életük hars hangján,
szégyenled, kopott ócskaság,
érintő képernyős a boldogság.

Ez az élet? Mámoros ígéret?
kő szívünkről lepattanó ítélet?
Taposott utukat benövi a gaz,
Korholnak a fejfedőjük alatt.

November

Világunk fonnyadásában,
hűs kezünk forró formában.
ázott levélen léptünk halkabb,
hol sárgult fájdalom lappang.
Szerény szívünkbe szúródik
hulló hajtások hasító halála.

Úgy Lesném pillád pillanatát,
ajkad súlyának sóvárgó sóhaját,
ujjam perce remegne arcodon,
hinnéd,csupán lázas oltalom,
Egyszer elvész sétánk lábnyoma,
Elnyeli a köd tejföl-bársonya.

S felszáll majd a nap aranyába,
s elrejti titkunk a fellegek morajába.

A moholi László Mihály másodmagával szökött meg 1944 őszén a Tisza-parti vesztőhelyről – Vele ásatták meg a rokonai, köztük az apja sírját is. A Vajdasági Levéltár dokumentumai szerint ifj. László Mihályt, ragadványnevén Suta Misát az óbecsei OZNA 1944. november 28-án végezte ki Moholon.