Archívum

Pirosan ringó álmok,kerti tulipánok,piros kis papucs a fűben,babán fésülve,kicsi szoknyák fodrán ülvea coffunkba fújt a tavasz.Sárgát lehelő nárciszok,ebédet gőzölgő udvarok,napba piruló arcok,"én most királylány vagyok!"És a kacajjal itatott fakoronákelszédültek a kék hintán.Kutató szemek a bozótok alatt,kincset találtak minden nap.

Sokáig vár megint a szív,s a szeretet csak követel,billentyűk morajában fájdalom menetel,s az óra elmorogja perceiben a kínt. Lengedeznek a tavaszi álmokrügyet bontó reggelen,halvány képe már a jelen,őt is elrabolták mások. Karcol minden szívszilánk,mikor összesöpri a józan ész,képzeletben oly merésza könnybe hajított boldogság.

Halványan hajol a hajnal,alvó ablakok alatt.lenge lepedőn lángol a lélek,könnyet kóstol keserűen a kedd.Régi ráncokat rántja ránk a reggela tükörben tátongó téveszméken.Áldva átkozná álmaita munkába mocorgók moraja.Nincs neve a napnak,ismeretlen irományban igazítjajelentéktelen jelek jelentését.Semmibe süllyed a sikerszombatok szövet székein.

Elfolyik lassan a hideg nap,feketén dermed meg a fatörzs,fehér hab oszladozó bársonyaa fagyott föld hullámain.S a Duna habja, magába szívjaa város keserű illata.S mint szerető anyák karjafénycsóvákkal betakarjaa tovaringó hullámokat a híd,repedéseiben őrzi örök századokig.S dicső vár vaskos falai,nem törték meg idegen kezek tapadásai.

Betonba fagyott a sár,őriz porladó levél foszlányt,mibe belesír a szél...Sötét az éj, a folyó mély,fekete lepel ring a part mentén.Halk hangok szűrődneka vendéglő fényeiből,koccintásokban csengő szerelmek,duruzsoló történetek...Hangfoszlányok hidegen altatnak,tél reszket a hajamban.

Halk fátyol sötéten lebben,mikor az arc megpihen a szélben.Lassú léptek templomba térnek,feketén konduló harangok zenélnek,a szív templomában reményt kérnek. Fénytelen a templom, nincs ablaka,de fényben fürdik mécsesek hada.Lángtengerből éled az élet,itt örökké él minden lélek,csorduló könnyekből eszmélnek.

Halk remegés a testhez ér,jégbe mártott hevületa bőr peremén.Reszkető ajkak zihálása,megfeszül a szembogár,ősi erőt a test kitár.Csókba fulladó nyak-ormokonlüktető harapás,hajba tépő markolás.Test a testben, puha olvadás,megfeszült harci tánc.Tűzben égő leheletekhalk árnyakat suttognaka forró ölelésbe.

Sápadt álomhaldokolni térkopott faluutcakövén .Fagyott a föld,álmos a vidék,hazatérőknekhideg menedék.Csupasz ágakbahalált fúj a szél,ősi táncbanem hevül az éj.Elmenni féla reménymagyar földbe ássalegszebb sírhelyét.Ázva, fázvanaptól elzárva,olcsó kabátbanőrködik a szó,a becsületszó:maradni, de élve,kőbe belevésve,a haza nem eladó.

Fáradt virág borul a keresztre,hervadásba ringatja a temető,megrezzen minden fű, s fenyő,ha borús ég alatt mesél a Teremtő. Nyárfa minden ágagyökerébe hatol,nemzetem virágaőseinkbe karol. Ha hull az eső, minden könnyebelesimul a földbe.Hevesen folyik, mint a vér,ha mélyben magyar csonthoz ér. Kéken simul az égpiros pipacsok ölén.Hová menjek én!?Otthonom csak itt lelném.

Haldokló napsugáraz év utolsó alkonyánmég erőt vesz magán,s belefolyik a városba,elcsitul a vágyakban. Erőtlenül remeg az aszfalton,halkan gyöngyözik a hajamon,üres szellőre találhűvös kezeim nyománbúcsúztatja számtalan darumadár... Fekete gomolyag halkan duruzsol,vezért követve szárnyal,szívembe mar e gyászdal.Templom harangja megkondul,belül egy könny lecsordul.