A TRIANONI BÉKE A világtörténelem legkegyetlenebb békéje, a teljes tájékozatlanságnak és a kapzsi telhetetlenségnek békéje a tárgya ennek a kis könyvnek. Oldalain a sorakozó betűk felvonultatják az olvasó előtt egy ezeresztendős ország és nép egész tragédiáját, térképek, képek és számok teszik döbbenetessé a magyar sors reménytelenségét.

Az 1944-es esztendő októberében a magyar államhatalom kivonult az alig három és fél évvel korábban, 1941 húsvétján visszakapott Délvidékről. A nyomukban bevonuló „felszabadítók”, a szerb partizánosztagok mindenekelőtt módszeresen megtizedelték a magyar lakosságot.

Kereső

Nyomorgók, s nyerészkedők,
bankok, s bánat kereskedők,
hallucinációk, s rémkép,
mégis látszik valamiképp,
a szeretet imbolygó árnyéka.

Csillan a csikorgó élet,
havas égőkbe beletéved,
megfagy a hiú harácsolás,
szeress, ne csak karácsony tájt.

Hó habja roskad a táblára,
playboy mikulás mosolyára.
A reklámok féktelen zavara,
büdös már a jászol, Jézuska!

Zeng az ének, alig hallom,
rozsda ül a nagy harangon,
halkul a templomi toporgás,
üres padra hull az imádság.

Fáradt falu fénye altat,
megpihen az ablakok alatt,
csak a neonfények cikáznak
ennek a kifakult világnak.

Maradnék, de már késő,
betakarja lassan az első
pille pelyhen lengő oltalom,
öleli a szennyt, s a nyomom.

Dermedt dróton a leheletem,
reszketve rebegem, élnem kell.
s elszuszogja a szajha szél.
hócsillámok hangján tovakél,
mélyül a lábam, keresem a váram...

Az ébredő


Az asztalon koppant egy ceruza,
Felébredt, s nem aludt többé soha.
Mint megszállott tudós képlete,
Úgy meredt előtte a sors védjegye.

Ennyi csak, pár kócos karcolat?
Üveges szeme sápad az arcokra,
Kik ítéletét rótták a papírra,
Betűket véstek, szívét hasítva.

Feszül a nyakkendő, délceg urak,
Lakcipőben jár gusztustalan
A Fehér papírt szimatoló toll,
Szakadékhoz halkan oda tol.

Vedd, vidd, szavazz, még maradj,
Az utat mutatom kis haszontalan,
Csillog villog, susog a kéjenc kacaj,
999, a fenevad most eképp szaval.

Multi-lepel feszül a panelon,
Jelzálog hitel kopott otthonon
Elhalkul a sírás sötét éjszakán,
Mint riadt vágyak a végszó hallatán.

Magyar földön uzsorás tornyok,
Nem hallják, hiába szólok,
Közönybe fagy a vörös alkony,
Elszáll a daru, idegenben haljon.

S elcsitul lassan zsongó madárhad,
Vérrel itatott felhőkön megmarad
Egy hűvös vidéki magyar karcolat,
Csak remény didereg a bús nap alatt.

Lovak legelnek, a hó megszakad,
Elrejti a fekete föld förtelmét,
De nem az ébredő lázas szemét,
Ki elindul, s felgyújtja a tornyokat.