Magyar földre lépve
kicsi kémény decembert lehel.
Tétova léptem az otthon küszöbén
egy régi karácsonyra lel.
Megfáradt kezek, régi szemek
engem mindig visszavárnak.
A nagy világ hangos zajában
elfeledtem, milyen jó a konyhában.
A polc, a rádió, a kályha melege,
asztal, hol tésztát gyúrt anyám tenyere.
Gyermekkorom színes játszótere,
ma kopottan nézek szembe vele.
A gyertyatartó idén is megtalál,
gyantába öleli fényeit a fenyő,
öreg már az angyal a szánnal,
de büszkén ring, ha az ünnep eljő.
Én sem vagyok már gyerek,
ki mesekönyvvel itta az ünnepet.
De ha pislákol a láng e két arcon,
minden szeretetem nekik adom.
Elfeledett falu csendes utcájában
csendben álmodik ma a szeretet
körbenéz a kis szobában, leül velem,
lehet most utoljára, mesél nekem.
Hallgatja a fal, a szék, a régi kép,
százszor hallott mese mindig csodaszép.
Régi becsületek poraival hint,
vándor szívem megpihen megint.
Hosszú utunk zord hajnalain,
vagy mámorba fojtott napjain,
emlékezzünk a két szempárra,
és a meséket őrző szobára.
Jöjjünk, míg hívnak a kis ablakok,
az ajtó nekünk mindig nyitva áll,
mert múlandó az élet,
s az idő hamar tovaszáll...
