(az 1944-es délvidéki magyar áldozatok emlékére)
Van, amit nem lehet elfelejteni.
Van, amit nem lehet megbocsájtani.
Hiába kérdezik, ha nem figyelnek,
pedig kiált a múlt mindenkinek.
Novemberi napfényben fürdik az őszi levél.
Majd némán lehull és elsodorja a Tisza.
Mint az emberi élet oly törékeny,
mely a vízen nem jön többé vissza.
Sír a levél a talpak alatt.
Sír a levél a talpam alatt.
Őszi emléket fúj a lágy szél.
Lövések hangját hozza felém.
Levelek, víz s évtizedek takarják el,
de a szívekben még zúgnak a harangok.
Hervadt könnyek hullnak a porba.
Fényben és szélben rátok emlékezek.
Könnyek befelé folytak, hallgattak harangok.
Szívek összeszorultak, zárultak ablakok.
Fogom a fát, lefelé kiállt gyökere.
Hősök lettetek ti már örökre.
Letört levél már fényben fürdik,
sodorja a folyó csendesen.
Mint ártatlan nemzet hős fiát,
egykori fája búcsúztatja őt.
Eljön még a tavasz, lesz még kikelet,
s a sebzett fa kizöldül csendesen.
Harsány levelek harsogját majd a fohászt
a tovatünt üdvözült lelkekért.
Van, amit nem lehet elfelejteni.
Van, amit nem lehet megbocsájtani.
Hiába kérdezik, ha nem figyelnek,
pedig kiált a múlt mindenkinek.
