Béke honol, sötét lepel,
nyárfa rezeg, zöldet lehel.
Merengő falra árnyékot vet,
lámpafényben fürdőt vesz.
Csend suhan a város felett,
fénye bearanyozza az eget.
Messziről halk zene terjeng,
elfakult dallamok hangján penget.
Fényes csillag szellőt küld a hajamba,
végigsimul megdermedt testemen.
Őszi álom ringatott a karomba,
Csillag fénye éled tekintetemen.
Volt egyszer egy lány s egy fiú,
heves vágyak, de még oly ifjú.
Játék a tűzzel, nem égnek el,
pillanatkép elhallgatott szerelemmel.
De a lány szívéhez jött az üzenet,
a fiú elmegy, szabadnak született.
Riadt csendben karcoltak az ércek,
úgy hasadtak el a nyári pillanatképek.
A lány ujjai közt pergett a homok,
ahogy lelkében halk béke búcsúzott.
A fiú elment, az égbe költözött,
minden este csillagfénybe öltözött.
Nem hagyta el soha a lányt,
csillagfénye bárhol rátalált.
Vele volt, mégis szabadon,
fénye mindenkinek ragyogott.
Ha eljön az éjj, s derült ég talál a lányra,
Kalandozó csillaga őt mindig megtalálja.
Megcsillan a könnyében, derült szemében
vagy ha új vágy sarjad a lelkében.
Megrezdül a nyárfa, zizeg valamit,
ajkamon érzek még valakit.
Némán hunyom le a szemem,
felhők felett búcsút int nekem.
