Fáradt virág borul a keresztre,
hervadásba ringatja a temető,
megrezzen minden fű, s fenyő,
ha borús ég alatt mesél a Teremtő.
Nyárfa minden ága
gyökerébe hatol,
nemzetem virága
őseinkbe karol.
Ha hull az eső, minden könnye
belesimul a földbe.
Hevesen folyik, mint a vér,
ha mélyben magyar csonthoz ér.
Kéken simul az ég
piros pipacsok ölén.
Hová menjek én!?
Otthonom csak itt lelném.
Tavaszi erdő minden árnya,
őseink nyomát várja,
mi most az aszfaltot járja,
magába zárja a jólét kalitkája.
Mint a láng gyertya nélkül,
nemzet otthon nélkül,
otthon nyelv nélkül,
nyelv szó nélkül,
szó lélek nélkül,
lélek tettek nélkül
nem létezik...
Ha lelkünk tanyája
nem talál egymásra,
nemzetünk úgy tűnik el,
mint kivert kutya,
ki senkinek se kell,
csapdában szép csontot lel,
de a végre már nem eszmél,
mert szorul a torkán a kötél.
