feketén dermed meg a fatörzs,
fehér hab oszladozó bársonya
a fagyott föld hullámain.
S a Duna habja, magába szívja
a város keserű illata.
S mint szerető anyák karja
fénycsóvákkal betakarja
a tovaringó hullámokat a híd,
repedéseiben őrzi örök századokig.
S dicső vár vaskos falai,
nem törték meg idegen kezek tapadásai.
Mint ha lelküket sóhajtaná a mélybe,
mesékbe szórta számtalan elégia,
meg is csodálja egy mcdonalds embléma.
S Budapest csak rohan, elhagyta a Dunát,
a talpak kopognak, a kerekek tapadnak.
Omladozik a kopott vakolat,
s hajléktalan söpri le válláról,
ki slukkért koldulva
nem álmodozik pálmafáról.
Kihez az élet halni jön,
nincstelenül eltűnni a kövön.
Min olyan büszkén koppan az álom,
mikor olcsó zakóban feszülő délutánon,
észrevétlen átsétálunk az ifjúságon...
Merev bábúk mély dekoltázsán,
emelkedő szemöldökök ráncán,
idegen elmék hangján,
mosollyal köszönt a kínai árus lány.
Plakát illatú a mozi ajtaja,
betódul fiatalok hada.
Vámpír csókban remélnek örök szerelmet,
mikor arcukról a könnyek
fekete festékben leperegnek....
S Budapest csak rohan, elhagyta a Dunát,
idegen felhőkbe karcolva keres új hazát.
S a nép csak él, nézi önmagát,
élettelen testek ringanak a villamos ablakán.
S a vár csak figyel, néma a súlya,
tudja jól, védeni kell újra!
