Halk fátyol sötéten lebben,
mikor az arc megpihen a szélben.
Lassú léptek templomba térnek,
feketén konduló harangok zenélnek,
a szív templomában reményt kérnek.
Fénytelen a templom, nincs ablaka,
de fényben fürdik mécsesek hada.
Lángtengerből éled az élet,
itt örökké él minden lélek,
csorduló könnyekből eszmélnek.
Lánghullámokon álmok hajója
nem fut soha zátonyra,
mert míg él, aki szeret,
egy lángot megőriz neked,
viaszba gyújtja a neved.
Súlyos harangok alatt álmodik a fény,
titkon suttog a remény,
hogy a láng egyszer életre kel,
csillogó palástba ölel,
ajkamra meleg csókot lehel.
