éjjelt hajlong egy zsendülő akác,
halk a tornác, valami motoszkál,
eltévedt árnyak a szív hajlatán.
Csendes a tér, kondul a torony,
költő szobránál alszik a rózsabokor,
rózsában meg az óda, s virradóra,
kőszívében felolvad az örök nóta,
s csak vigyorog rá a kínai turista.
Ázott magnólia, mit hintesz nyomomra?
Hajnal köszönt egy éber alkonyra.
Lement a lépcsőn, sóhaja visszanéz,
gyümölcsvirágban kavarog a tavaszi szél.
Mosoly a tükörben, szív a tüdőben,
kinn sápadt arcok suhannak az ablak üvegben.
Pirkadatban halkulunk, alkonyra hangolunk,
zavart elmékben jelent alkotunk.
