csapkod a súlyos ága,
fáj a maradása.
Tomboló vihartól,
süvítő villámtól
elfutna örökre,
de túl mély a gyökere.
Vértanúk tanúja,
ráncaiba sóhajtó öreg baka.
Utolsó emlékmű
egy új kor talapzatán,
nézd, szeme hajlatán
intő jelet csepegtet,
mit jelent a hazaszeretet!
Ki vérét büszkén ontotta,
de a halál mostoha,
a puskavég elkerül,
s mementóként maradt egyedül.
Szemét araszolva hajtja le az emlék,
remegő ajkaiból fájdalom mesél.
Bakancsokra vért ont a bilincs,
mikor az élet utolsókat lépdel,
a vesztőhelyen kegyelem nincs!
Büszke düh a szemekből,
a puskacső eldördül,
utolsó pillanatok lángolása,
honvédok fogcsikorgó imája,
lelküket hívta Mária,
ki vérporos hazánkat
emelte az Isten jobbjára.
Nincs kereszt, semmi jel,
egy domb és a semmiség,
sivár ködöt lehet a határ,
tétován lépdel a seregély.
Csonthalom a föld mélyén,
vért ontó ereklyék,
mi táplálja a földet,
a búza zöldebb,
az eke mindig visszatér,
míg a csontok ereklyék.
Századunk zúgó zivatara,
hol van ifjú Petőfik hada?
Ki mellét döfte a kardra,
ha hívta a haza.
Plázák ajtajában szűk a nadrág,
porban nyomot hagy a Nike,
nem lehet akárki,
szoliban barnuló bőrben,
csajozni is könnyen,
hajában kék a minta,
ne kérd a bordát vissza!
Nyugati zsivaj, süket a dala,
mit mondana az öreg baka?
Ha hazában akarsz élni,
élj a hazáért.
Gyökértelen fáról
meddő gyümölcs virágzik.
