Archívum

A vér


Dalaim dúló démont szültek,
mikor e véres világra küldtek.
Ordítottam az ordas déli szélbe,
s rám fröccsent a történelem vére.

Én pólyámból a tőröket kitéptem,
s a hatalmak szemébe bevéstem,
mikor galádul lép a Szent Földre,
méreg vérünk égeti majd örökre.

Ígéret


Látod ifjú, ennyi az élet,
csak egy pillanat-ígéret.
Foszló illat halál nyomán
az eltaposott lila ibolyán.

Krizantém illat a mécsesen,
lángja őrzi keserű könnyét,
sírkövön hallom néha még
a siratók sajgó keservét.

Régi idők rongyos álma,
megőrzi a márvány tábla,
asszony és ura, fiatal kora,
délceg volt pedrett bajusza.

Tükörképükbe bámul e kor,
és bizony szégyenli olykor,
nap is sír a horizont alatt,
Könnyét issza az alkonyat.
.

Házak mellett utak futottak,
de jó illata volt a paradicsomnak
a meleg szó selymes sóhaján,
ez maradt nekünk kezük nyomán.

Magyarul zengett a "Mi Atyánk",
kuporgó életük hars hangján,
szégyenled, kopott ócskaság,
érintő képernyős a boldogság.

Ez az élet? Mámoros ígéret?
kő szívünkről lepattanó ítélet?
Taposott utukat benövi a gaz,
Korholnak a fejfedőjük alatt.

November

Világunk fonnyadásában,
hűs kezünk forró formában.
ázott levélen léptünk halkabb,
hol sárgult fájdalom lappang.
Szerény szívünkbe szúródik
hulló hajtások hasító halála.

Úgy Lesném pillád pillanatát,
ajkad súlyának sóvárgó sóhaját,
ujjam perce remegne arcodon,
hinnéd,csupán lázas oltalom,
Egyszer elvész sétánk lábnyoma,
Elnyeli a köd tejföl-bársonya.

S felszáll majd a nap aranyába,
s elrejti titkunk a fellegek morajába.

Szabadok

Kopott filmeken harsány arcok,
füstös városon hadi sarcok.
Szürke képről nem látszik,
gomblyukakban rózsa virágzik.

Zendül a szó, dong a tank,
megremeg a nagy harang.
Utcakőn süvít a bánat
szárnyaszegett szabadságnak.

Sáros a tér, megszáradt rég
a kiontott piros-fehér-zöld vér.
Srác és lány kézen fogva jár
csordult szívük lőporos alkonyán.

Szerelmük virágára esőt hint a szél,
juharfák súgják temető csendjén,
rózsa illata elpilled e szavakon,
elhunytak a tiszták, s már szabadok.

A Reggel

Rágyújt a szivarra,
Füstöt fúj a hajnalba,
Parazsa egyre ég,
Arany gyöngyöt fűz a köd tetején.
Mélán figyeli a határt,
S a karón gubbasztó
Csapzott madárt,
Gőzölgő lápban alszik a nád,
Mint szürke remény házak falán.
Vörös hajába fésüli a falut,
S rápöcköli néha a hamut,
Hogy fájjon, s újból talpra álljon,
Őrző népem meg ne hátráljon.
Iga ez az áldás,
Titkos a rovás,
Mit róttak belénk a századok,
S a Csillagkövető pásztorok.
Küldetésünk hontalan,
Istentől az oltalmat,
Elnyertük már rég,
Elszóródunk szerte szét,
Tudatlan tudatjuk az Igét.
Könnye sárgán szuszog a lombokon,
Majd lehull, s megpihen az árnyakon,
Miket elrejt a lábnyom,
Mikor elmenni már
Nekem se fáj.
Otthont lelek bárhol édes hazám,
Gyötrött délvidéki táj,
Őszi bú itt sír csak igazán.

Fél szívvel


Mint pernyében haldokló törmelék,
otthon ropogott a tűzön könnyedén,
elperzselt vágy, öröm fekszik itt ott,
de hamut csókol a sok félelem, titok.

Így hull ki az emberből is hirtelen,
gyönyör sallang, bánat, úgy nesztelen.
Egy szó, egy hang, egy titkos varázs,
ha érint, megszűnök, s születik más.

Életünkbe belebújik olykor egy pillanat,
mikor megdermed az idő, s mozdulat,
Furfangos látomás, lidérces álmodás,
csak a szívünk érti meg, senki más.

**

Itt volt, puha haja némán a lelkembe hajolt,
repülők csillogtak, a szűz nap rájuk csókolt.
Csend csöpögött a fáról, madár szárnyáról,
egy hajnali csók fagyott illatáról...

Elment, s társul adtam az egyik oldalam,
Fél szívvel is lehet élni gondtalan.
Csak szálljon, szeressen, s szeressék,
én majd őrzöm titkát fél szívem rejtekén.

Csak a szélCsak a szél maradt még,s néhány tegnap-törmelék.Cigi hamu az út mentén.Ennyi volt, véget ért,mint egy álom az ébredésnél,köszönés nélkül tovakélt.Alszik még a léptem,forró bögrére tapad a vérem,távoli tekintet tapogat párás föld felett,s gőzzel itatja egy mentás lehelet.

Csak a szél


Csak a szél maradt még,
s néhány tegnap-törmelék.
Cigi hamu az út mentén.
Ennyi volt, véget ért,
mint egy álom az ébredésnél,
köszönés nélkül tovakélt.

Alszik még a léptem,
forró bögrére tapad a vérem,
távoli tekintet tapogat párás föld felett,
s gőzzel itatja egy mentás lehelet.
Száradt kukoricán csorog a harmat,
penész ez, nem hajtás, halott áldomás,
délibábon játszó régi képfoszlány.

Felkel a nap, s valaki fürkészve vár,
de csak a szél ölel, csókot hint rám.



Lázasan érintünk, s elengedünk újra,
néha mély nyomot taposunk az útra.
Újból születünk egy útitársban,
s meghalunk minden búcsúzásban.

Cifra palotaCifra palota, zöld az ablaka...Cifra palota, zöld az ablaka...Anya!Anya!Anya, hogy van tovább?Anya, mondd már!- Te mondtad hitel kell,most mink marad? Fedél sem!- Nem vagyok bűnös, mit kiabálsz?neked prédikált a drága anyád!- A bank...a kamat...az autó...a barátok...mit szólnak...egy senki leszek...mit veszek...az életem...mi lesz velem...

Elrabolt nyomBár öleltem volna, mikor búcsúztam.Bár búcsúztam volna, mikor öleltem.Türkiz füstöt fúj a délután,a nap henyél a víz fodrán.Néz, s vár, elrabolja az órát.Halk hullámok hátánhomályba hamvad... Vetélt a lélek, néma a magzat.Ne, ne hunyd le...Ha hunyod, hunyd örökre!Vagy nézz, de nézz szemembe!Felperzselt tengerenfulladsz majd a könnyembe.S ölelve búcsúzunk...