A világfa szimbolikai nyelvezetét idealizáló lovas népek számára az alap ízek fontos szerepet játszottak az áldozati étel harmóniájának megteremtésében. Az alap ízeket lehetségesen két csoportba osztották.
-első csoportba: édes, savanyú, sós,
-második csoport: keserű és csípős.
A világfa jelképrendszere szerint tehát a nap a meleg, világosság az édes ízt tükrözi, ezzel szemben pedig a hold a hideg, sötétség, savanyú ízhatást.
A savanyú és édes íz ellentéteit értelmezve: a savanyú gyümölcs édessé, az édes gyümölcs, zöldség vagy tejtermékek tejsavas erjedésekor savanyúvá válik.
A három alap íz egységet alkotnak: édes, savanyú és a sós.
A keserű íz szintén az életet jelképező alapvető ízek közé tartozik. Nagy mennyiségben alkalmazva kellemetlen, kisebb mennyiségnél az édesnek és a savanyú íz világnak jellegzetes karaktert ad. A keserű és a csípős ízek gyakran a nagyra értékelt fűszerek jellemzői.
A magyarság ősi szállásterületei a Selyemút közelében helyezkedtek el, amelyen a karavánok nagy mennyiségben fűszereket is szállítottak.
Tehát leszögezhetjük, hogy az öt íz harmóniáját az ősi magyar konyha tudatosan valósította meg.
Hosszú vagy rövid lében összefőzték a húsokat, zöldségeket, gyümölcsöket, fűszereket, tejtermékeket, mint az áldosban.
A főtt húsokhoz zöldségalapú fűszeres, savanykás mártásokat készítettek ízesítésként.
A húsokat szinte nagyon apró, úgymond darált szerű állagúvá vágták és ezt dolgozták össze aztán friss összevágott zöldségekkel, fűszerekkel ízesítő anyagokkal, majd ezekből gyúrták a gombócokat, melyeket akár zöld levélbe (káposzta, stb.) vagy gyúrt tésztába csavartak, amit kifőztek.
