Archívum

Bertók László
Leesett a májusi hó


Ó mindenható technika
leesett a májusi hó
megintcsak rosszabb ami jó
s lobog rajta a pántlika

söpörné az ember fia
visszafújja a rádió
akkora a kertben a szó
vacog benne a dália

te aki mindenek ura
te tudod hogy elrontható
de ha a baj nyilvánvaló
minek a mennyei duma?

s ha úgy is megy a masina
a gondolat mire való

Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is felköszöntötték.

Angliában az 1600-as években az ünnep keresztény vallási színezetet is kapott. Akkoriban a húsvétot követő negyedik vasárnapon, az anyák vasárnapján tartották az édesanyák ünnepét. A családjuktól messze dolgozó szolgálók szabadnapot kaptak, hogy hazamehessenek, és a napot édesanyjukkal tölthessék. A látogatás előtt külön erre a napra ajándékként elkészítették az anyák süteményét.

Az Egyesült Államokban először 1872-ben ünnepelték meg Bostonban az anyák napját, Julia Ward Howe segítségével.

1907-ben a philadelphiai Anna M. Jarvis próbálta az anyák napját nemzeti ünneppé nyilváníttatni. Az ünnepet május második vasárnapjára tűzte ki, elhunyt édesanyja emlékére. Rengeteg időt és energiát szánt arra, hogy az ünnepet előbb állami, majd nemzetközi ismertségűvé tegye. Jarvis a célját 1914-ben érte el, amikor Woodrow Wilson amerikai elnök 1914. május 9-i proklamációjával hazájában minden év május második vasárnapját az anyák hivatalos ünnepévé nyilvánította. (1914-ben május második vasárnapja, és így az Anyák Napjának első hivatalos megünneplése május 10. napjára esett.)

Sajnos azonban Anna Jarvis a népszerűsítésre fordított ideje miatt nem vette észre, hogy hamarosan az ünnepet „felkarolták” a virágkereskedők, üdvözlőlap-gyártók, cukorka- és ajándék-kereskedők, akik Európában is propagálni kezdték az Amerikában elterjedt ünnepet, amelynek hatására az gyorsan népszerűvé vált a kontinensen is. Az eredeti elképzeléshez képest – az élő és elhunyt anyák tisztelete – az ünnep eltolódott az ajándékozás, Jarvis véleménye szerint pedig főképp a virágkereskedők hasznának növelése irányába. További élete során oly hevesen tiltakozott az ünnep üzletiesedése ellen, hogy még a törvénnyel is szembekerült egy vehemens tüntetése során. Élete végére megbánta tettét és nem akarta nevét Anyák Napjával kapcsolatba hozni.[1]

Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első ünnepet, a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva. 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé az Anyák napját. Magyarországra az ünnep ötletét Petri Pálné, egy államtitkár felesége hozta Amerikából és a legelső Anyák Napi ünnepséget 1925. március 8-án a MÁV gépgyár foglalkoztatójában munkásgyerekeknek tartották. A gondolatot a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt vezetői karolták fel és megtették az előkészületeket az Anyák napja országos bevezetésére. A szervezet lapjában így írtak a napról: „Felkérjük a mélyen tisztelt Tanárelnököket, hogy május első vasárnapján tartandó «Anyák napját», ezt a gyönyörű ünnepet, szeretettel alakítsák ki növendékeik lelkében, amelynek pedagógiai, jellemképző ereje messze túlhaladja egy-egy család körét és a nemzetnevelés erkölcsnemesítő munkájába kapcsolódik.”

wiki

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?

ÁLDOTT LÉGY, JÓ MAGYARORSZÁG!


Te voltál áldott menedékünk
Mikor ránk zúdult száz baj és gonosz
És most szívünk hálára békül
Ma felköszönt az elfáradt orosz:
Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!


Szegény, kifosztott Hungária
Magadhoz vettél árva gyermeket
S jóságodért nem adhatunk mást
Csak forró, hálás, áldó sziveket:
Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!


1923. febr. 18.

A CSODASZARVAS


Ükös ükünk, ősök őse,
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.


Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.
Csodaállat, csak elillant,
lombokon át, ha megcsillant.
Csak a nyomát hagyta minden
füves földön, fájó szívben.


Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.


Hejh magyarok, hajh szegények,
hova űzni azt a gímet?
Aki hajtja, belepusztul
asszonyostul, csapatostul.


Az is, aki látta, végre,
hagyja immár békességbe.
Tisza mellett, Duna mellett,
az a szarvas itt legelget.


Ázsiai nehéz szaga
ázott pusztán füstöl tova
s aranyszőre, mikor illan,
gyári füstön általcsillan.


Kortyolgat az ég tavából,
villó aggancsa világol -
ága-boga tükörképe
csillagvilág mindensége.


1933. júl. [?]

A falu szélén menyecske állingált. Királyian szép öltözete: sokszoknyája, piros muszuja és mellrevalója harsány életkedvvel virított ki a gyümölcsfák zöld hátteréből.
Megszólított.
– Adjon Isten, hová megyen?
– Adjon Isten. Körösfőre.
– S oda kihez?
– A templomba.
– Honnan igyekszik?
– Kolozsvárról.
– S onnan éppen ezzel a lóval?
– Nem éppen. Vonattal Sztánáig s onnét lóval.
Szemügyre vette a lovat, és örvendve mondta:
– Hiszen ezt ösmerem, ez a Kós mérnök úré Sztánáról. Csapja bé hozzánk, megetessük, megitassuk.
Bementünk a faluba. Mintha innen származtam volna el, és hosszú bujdoklás után most tértem volna haza: úgy szólított meg minden ember. Mindenki köszönt, megállt, kérdezősködött. Mindenki barátsággal nézet szemem közé, és szíves szóval invitált szállásra lovastul. Eddig sehol sem érzett, jó szívbéli melegség vett körül. Ez az érzésem nem is múlott el egész napon át, melyet Körösfőn töltöttem.
A lovat szállásba tettem, és elindultam a templom felé. A dombra kanargó úton színes csoportok igyekeztek szaporán. Délceg legények, ruganyos lépésű, sudár leányok, pirospozsgás gyermekek és megfontolt öregrendűek. Valamennyien ünneplőben: a legszebb magyar típus, a legszebb magyar népviseletben. A színek tobzódása, versengő virítása és tökéletes harmóniája több volt, mint piktúra: zene volt. Az üde és idillikus élet ünnepivé fokozott szimfóniája. Láttam azóta más népek viseletét, királyi díszfelvonulásokat, de ehhez a szépséghez foghatót azóta sem.
A csúcsos, faerkélyes toronnyal, négy melléktornyocskával és támpilléres, bástyás kerítőfallal ellátott, másfél száz esztendős, gyönyörű kis templom lassanként megtelt színes ruhájú emberekkel. Egyik oldalt a férfinép, másik oldalt az asszonynép foglalt helyet, példás rendekben. A pap beszélt a termékeny földről, az Úristen áldásáról, a kenyér és bor tisztességéről és Jézus Krisztusról, akinek emlékezetére megszegetik most az új búzából sütött, omló kenyér. Majd az úrasztalához járultak a hívek: előbb a férfiak és legények, aztán az asszonyok és leányok. Végül kiözönlöttek a napsugarat ontó ég alá, a tág mezőre.
Délebédre többen is hívtak, de bizonyos Péntek nevezetű gazda a legszívesebb szóval. Őhozzá mentem. A házban öreg cserepes, magasra tornyozott ágy írott terítővel és faragott bútorok fogadtak. Az asztal drága, szép munkájú varrottassal terítve.
Asztalhoz települt a népes család. Vidám szóval derítettük egymást. Miközben jóízűen falatoztunk az ízletes pulykapecsenyét, megfigyeltem: milyen tökéletes biztonsággal, könnyed eleganciával bánnak a késsel-villával ezek az eberek. Megfigyeltem: milyen keresetlen, hibátlan, ízes szép irodalmi magyarsággal beszélnek. Mennyi tudás, okosság, intelligencia és bölcsesség csillan meg szavaikban, eleven, derűs humorukban.
– Csupa Péntek van itt, s mégis húseledelt eszünk. Hogyan van ez?– űztem a tréfát.
– Kálvinista Péntek vagyok – felelt meg önérzetesen a gazda.
Ebéd után kiültünk a verőfényes tornácba, hogy pipaszó mellett hányjuk-vessük meg a világ sorsát. Odagyűltek a legények közül is jó egypáran. Pattogón folyt a beszélgetés, s a nagyurak nem vitték el szárazon. Az emberekben sem paraszti gőgöt, bizalmatlan úrfitymálást, sem alamuszi alázatosságot nem találtam. Csak tiszta közvetlenséget és jó meleg barátságot. Később átöltöztem odavaló ruhába, és a legényekkel karonfogvást mentem a táncba. Valami tágas csűrben, nyekergette két szál füstös a talp alá valót. Hosszúfonatos, pártás leányok mosolyogtak, karcsú menyecskék kacagtak csiklandósan. Eszeveszett jókedvem kerekedett. Táncolni kezdtem, ittasan a fiatalság és nyár sűrű illatától.
Mire észrevettem, alkonyodott.
– Haza kell mennem.
– Kár.
Visszaöltözködtem városinak. Előkerült a ló is. Viháncoló gyerekek vezették elő, gondosan fölnyergelve.
– Tartozom-e valamivel a vendéglátásért?
Péntekné asszony pirosra lobbanva tiltakozott:
– Az uramnak nehogy effélét szavaljon, mert tudom, vége a barátságnak.
Többen kérdezték: Sztánára megyek-é? Mert akkor legjobb, ha Sárvár felé veszem az utat. Sárvár előtt térjek be jobbra és addig menjek, amíg a vasúti töltésre bukkanok. Ott van egy őrház, abban pedig őr, aki útbaigazít.
Búcsúztunk. Útnak eredtem a lilásan szürkülő, jóval túl az utolsó házon. Valóságos diadalmenet élén haladtam. A vendégbarátság szívből fakadó cselekedete volt ez. Mikor elmaradtak, sűrűn kiáltották:
– Isten áldja!
– Lássuk máskor is!
És lengettek fehér meg piros kendőket.

Itt kezdődött a kaland bajosabbik része.
Pici kényelmesen poroszkált. Ha néha bátorságot vettem és meg-megcsippentettem a pálca hegyével, mindössze egy-két pillanatig ügetett szaporábba. Közben volt időm gondolkodni: összefoglalni kedvesen eltöltött napom benyomásait. Úgy éreztem, hogy megtaláltam Kós Károly egyéniségének kulcsát és kezemben van sajátos művészetének titka. Ezért az arisztokratikus, nagyszerű népért érdemes élni és dolgozni. Kalotaszeg a magyar nép esze és szíve. Magyar voltom tudata kellenes büszkeséggel áradt el bennem.
Mire elértem Sárvár szélét, ahol jobbra kellett fordulnom, egészen besötétedett. Közben hazaballagó bivalycsordába is keveredtünk. Pici szoborként állt meg a hullámzó fekete hátak és görbe szarvak erdejében. Negyedórát ezzel is eltöltöttünk.
Kocogtunk, ügettünk, megint kocogtunk, megint ügettünk. Erdőn kanyargott át a keskeny ösvény, melyet már jóformán látni sem lehetett. Beborult, és szél suhogtatta, zúgatta meg a feketén hajladozó lombkoronákat. A sötétség lassan olyan lett, mint amaz egyiptomi bibliában. Kezdtem kellemetlenül érezni magamat.
A lovacska minduntalan jobb felé akart vinni: be az erdő félelmes sűrűjébe. Alig tudtam az ösvényen tartani. Végre, teljes órai lovaglás után, elértem a síneket. Az őrház felől mérges kutyaugatás fogadott.
– Halló!
Előbújt az álmos vasutas.
– Merre visz az út Sztánára?
– Az állomásra vagy a faluba?
– Hát az kettő?
– Persze. Honnan jön és kit keres?
– Körösfőről jövök. Kós mérnök urat keresem.
– Nem jó úton tetszett elindulni. Oláhnádas felé kellett volna menni. Most tovább kell haladnia egyenest a faluig, onnan aztán át az állomáshoz. Bíz az nem rövid út.
– A síneken nem lehet odajutni?
– Nem, mert közben híd van, amelyiken csak talpfák vannak keresztben. Ló azon át nem megyen.
– Más rövidítés nincs?
– Van, de nem ajánlom.
– Csak ajánlja nyugodtan.
Fáradt voltam a tánctól, a lovaglástól, szerettem volna mihamarabb ágyba kerülni. Meg az és is veszedelmesen sötét volt.
– Hát tessen itt egyenesen lovagolni – magyarázott a vasutas –, amíg jobb felől tart az erdő. Akkor tessék jobb kézre betérni az erdő és egy tarlóföld között. Itt eljut a sztánai alagútig, ahol megkéri a katonákat, hogy eresszék át fölötte. De vigyázzon itt is, túloldalt is, mert a katonák hamar lőnek.
– Köszönöm.
Darabig tanácstalanul állottam, végül is nekivágtam az útnak.
A tarlóföldnél jobbra kanyarodtam. Csak úgy ösztönösen, mert látni nem lehetett. Rövidesen felfedeztem, hogy belegabalyodtam az erdőbe. Ágak csaptak szemembe, tüskék akadtak ruhámba. Le kellett szállnom és kantárszáron vezetnem a lovat. A fák leveleit monoton kopogással kezdte verdesni a megeredt eső. Lihegve küzdöttem magamat előre a vaksötétben. Átizzadtam és megáztam. Hol vagyok? Hová jutok? Végérvényesen eltévedtem.
Órákig tartott ez a vergődés. Közben cifrázva szidtam a lovat, magamat, Kós Károlyt, Körösfőt és az egész Kalotaszeget. Majd röpke, bensőséges fohászokat küldtem az égi hatalmakhoz.
Egyszer csak csúsztam és zuhantam. A kantárt elengedtem. Mikor ütődötten, összehorzsolva megállapodtam valahol, tisztán hallottam, hogy a ló, magasan fölöttem, jóízű nyugalommal ropogtatja az ázott füvet. Ágakba, bokrokba kapaszkodva, tapogatózva másztam vissza a meredek lejtőn a ló után. Homlokom frissen karmolt sebeit marta az izzadtság. Az eső szakadt.
Felültem a lóra, és hagytam, hogy vigyen lefelé, amerre akar. Hirtelen, kétségbeesett ötletből kiabálni kezdtem. Teli tüdőből, magyarul és románul:
– Halló! Segítség!!
A felelet nem sokáig késett.
– Bumm! – egy lövés hatalmas dörrenése reszkettette meg a levegőt. Pici idegesen rázkódott össze. A közelben lombok fekete sűrűjén keresztül fények imbolyogtak.
– Stai! Állj!… – kiáltotta valaki. – Ki vagy?
– Utasember. Eltévedtem az erdőben.
– Hová mégy?
– Sztána állomásra.
Alig tettem ötven lépést, újra kezdődött a barátságos párbeszéd:
– Stai! Ki vagy?
Végre elértem az alagúti őrszobát. A viharlámpás vibráló fényében négy szurony villogott felém. Egy katona hozzám jött, és arcomba világított. Megenyhülten mondta:
– Gyere be!
Bementem a házba, és leroskadtam a kemény vaságyra. Tagjaimból zsibbadtan sugárzott ki a fáradtság. Kisvártatva alkuba kezdtem.
– Átengednek az alagút fölött?A katonák gyanakodva súgtak össze, majd megkérdezték:
– Hát már nem Sztánára akar menni?
– De oda.
– Akkor miért kívánkozik visszamenni az alagút fölött? Akkor értettem meg, hogy a koromsötét éjszakában, szakadó esőben, árkon-bokron, tüskén-bozóton keresztül, már átalmentem a hegyet, amelyikben az alagút fúródik. Kétszáz lépésre voltan Sztána állomástól s még annyira sem a Kós házától. Közben dübörögve robogott el az utolsó éjszakai vonat.
Odisszeám véget ért. Mikor megálltam a sötét Varjúvár előtt, fél kettő volt éjfél után. Soha sehová nem érkeztem még ilyen boldog, mély sóhatással.Megzörgettem a kaput. Az egyik nyitott ablak mögött világ lobbant. Sürgető, ébresztgető kamaszhangot hallottam:
– Apu, apu! Keljen fel! … Megjött a ló.

Kós Károly kaput nyitott:
– Bújj bé!
Künt elszállásolta a lovat – hiába, az állat az első! –, azután kenyeret, szalonnát, túrót rakott elém. Bort hozott és poharakat.
Jólesett a harapnivaló: farkaséhes voltam. És jólesett együtt ülni evvel a nyersbeszédű, melegszívű művésszel, az egyszerű, faragott bútorok között. Kalandomat mesélgettem. Kós közbevágott:
– Marha! Ha rábízod magad a lóra, már rég itthon vagy. Én akárhonnat jövök haza vele, mindég alszom. Csak itt ébredek meg a kapuban.
Mikor eléadtam, hogyan jöttem átal a hegyen, Kós csak nézett rám meleg szemekkel. Aztán azt mondta:
– Nyakadat szeghetted volna, a fene egyen meg!
Erre inni kellett.
Ideje volt, hogy nyugovóra térjünk. Én a Kós dolgozószobájában kaptam ágyat.
– Az ablakot csukd bé. Nem mondom, hogy jól aludj. Tudom, alszol amúgyis.
Tálba mosdóvizet öntött és magamra hagyott.Künt elállt az eső, csillagok pislogtak a Varjúvár fölött. Kinéztem az ablakon, és nagyot szippantottam a fenyves levegőben. Nem árt a friss levegő, gondoltam és nyitva hagytam az ablakot. Kifújtam a lámpát és lefeküdtem.
Hajnali szürkületben arra riadtam, hogy hideg vízhullámok csapnak arcomba. Felültem az ágyban.
A mosdótál vizében fekete varjú állott és feredőzött. Szárnyával sebesen verte a vizet, bőven összefrecskelve ágyat, falat, íróasztalt, könyveket és írásokat. Úszott minden. Aztán átröppent hozzám az ágy karjára, s miközben hunyorogva, szemtelenül pillogott rám, nyugodalmasan tollászkodott.
Fölugrottam, és hajkurászni kezdtem. Rászállott az íróasztalra, és fölborította a tentát. Végre kiröpült.
A zajra bejött Kós. Felöltözve, útra készen. Végignézve a nagy pusztuláson, rám ripakkodott:
– Nem megmondtam, hogy becsukd az ablakot.
aztán enyhébben:
– Itt lakik a fedél között a dög. Ha szerét ejtheti, belátogat, és összerondítja itt az egész irodalmat.
A reggeli vonattal együtt jöttünk be Kolozsvárra. Fáradt voltam, de gazdag és vidám. Kerek hétig párnákon ültem a szerkesztőségben, és a Picire emlékeztem. Így ért véget kalotaszegi kalandom, életem három év előtti epizódja, melyet, íme, elmeséltem a krónikás hűségével: Kós Károly nagyobb dicsőségére.

(Megjelent az Erdélyi Helikon 10. számában, 1933-ban.)

A népszokás szerint az, akit április elsején rászednek, a bolondját járatják vele. A rászedett személy az április bolondja.

Több országban elterjedt szokás. Eredete nem tisztázott. Talán a bolondos áprilisi időjárásból ered. Egyik magyarázata szerint kelta népszokás volt, hogy április kezdetén vidám, bohókás tavaszi ünnepeket ültek. Más magyarázat szerint IX. Károly egy rendeletéből ered. 1564-ben az új esztendőt április 1-ről január 1-re tétette. Az akkor szokásban lévő újévi ajándékozás megmaradt, de a rendelet után április elsején már csak bolondos ajándékot adtak egymásnak az emberek.

Késõbb értékes ajándékok helyett inkább tréfákat küldtek, s végül kialakult az a szokás, hogy a hamis évkezdetet hamiskodással ünnepelték meg. Még egy másik feltevések szerint az április elsejei tréfák gyökerei a háború istene, Mars tiszteletére rendezett római "bolondok ünnepére" vezethetõk vissza, mások eredetét Indiában keresik.

Valószínûleg valamilyen téltemetõ, tavaszköszöntõ pogány hagyományból eredt, s már az ókori görögök is megtréfálták, "április bolondjává" tették egymást ezen a napon.

A néphagyományok április elsejéhez kapcsolják Jézus "Pontiustól Pilatushoz" küldésének a mondását, Júdás öngyilkosságát, Lucifer "pokolraszállását". Ezen hagyományok tudatlanul is, de megőriznek eseményeket, melyeket a későbbiekben már az átlagember nem tud magyarázni.Az április elsejei évkezdet Franciaországban 1564-ben, Németországban 1584-ben szünt meg!Mind a két április elsejei mondás bolondot és szamarat említ:

"Április bolondja, május szamara!"

Április bolondja,Felmászott a toronyba,

megkérdezte hány óra,

féltizenkettõ,szamár mind a kettõ."

Április 1 a néphagyományban

Ez a nap a szerencsétlenebbek közül való. Ilyenkor kellett futó növényeket – babot, dinnyét, tököt – ültetni, hogy hosszúra és szépre fejlődjön a növény. Egyes vidékeken megválasztották árpilis bolondját, de ez a tradíció hazánkban inkább a pünkösdhöz és a pünkösdi királyválasztáshoz kötődik.

A gazda ma is örül az áprilisi szeszélyes, esős időnek, hiszen ha nedves az április - jók a terméskilátások.

Bolondok uzsonnája

Künn a ház előtt, a fa árnyékában terített asztal. Ott ült Április Bolondja meg a Kalapos, és teázott. Kettejük között egy mormota szunyókált. Április Bolondja meg a Kalapos rákönyökölt, mint valami párnára, s a feje fölött beszélgetett.
"Hű, de rossz lehet ennek a szegény Mormotának - gondolta Alice. - Még szerencse, hogy alszik, és nem érzi."
Az asztal hosszú volt, de azért mindhárman az egyik sarkán szorongtak.
- Nincs hely, nincs hely - kiáltozták, amikor megpillantották Alice-t.
- Dehogyis nincs - méltatlankodott Alice, s leült egy székre az asztal végén.
- Igyál egy kis bort - kínálgatta őt nyájasan Április Bolondja.
Alice keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak teát.
- Nincs is bor - szólt.
- Nincs bizony - mondta Április Bolondja.
- Nem illik azt kínálni, ami nincs - jegyezte meg Alice mérgesen.
- Nem illik leülni sem annak, aki nincs meghíva - mondta Április Bolondja.
- Nem tudtam, hogy ez csak a maguk asztala - felelte Alice. - Többnek van terítve, mint háromnak.
- De kócos a hajad - mondta a Kalapos, aki eddig csak kíváncsian fürkészte Alice-t, s most szólalt meg először

Alice Csodaországban 7. fejezet.

Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgona, a csengők, meg a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak. Népies kifejezéssel: megsüketülnek.


Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak költői, mondai hajtása is van. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-temlomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ött az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.

Bálint Sándor
Karácsony, húsvét, pünkösd

Faluhelyen ilyenkor különleges hagyományokat követtek. Ezen a napon zöld ételeket ettek, mégpedig olyasmit, ami már termett ilyenkor. A zöldcsütörtök az utolsó vacsora emlékének ünnepe, feltehetően a XII. század végéig használt zöld színű miseruhára utalhat, vagy azokra a vezeklőkre, akik bűnüktől megtisztulva az Úr szőlőtőkéjén most újra zöld ágakká váltak. A zöldcsütörtök elnevezés mára egy táplálkozási hagyományt is teremtett, spenótot, salátát ettek, sőt az ételbe fiatal csalánt is főztek, hogy jó termés legyen

Kallós Zoltán

Teljes joggal mondhatjuk, hogy tavaszi hímes tojások, mivel a tojás a természeti népeknél is a termékenységet, a tavaszi megújhodást jelképezi. A kereszténység felvétele után társult csak a húsvéti ünnepekhez a tavaszi tojásadományozás. Több moldvai csángó faluban még napjainkban sem húsvétkor, hanem a húsvétot követő első vasárnap, az úgynevezett mátkaváltó-vasárnapra írják a lányok-asszonyok a hímes tojást.

Az írott tojás hímei formailag teljesen a tojás alakjához igazodnak. Föltételezhető, hogy a ráírt mintáknak valamikor megvolt a maguk szimbolikus jelentése, ez azonban már homályba merült. Egykori meglétük annál is inkább biztosra vehető, mert különböző – egymástól igen nagy távolságra élő – népek tojásra írott mintái néha meglepő hasonlóságot – sok esetben szinte azonosságot – mutatnak.

A húsvéti locsolás szokása széles körben, városon is általános, ezért felesleges leírni. Inkább a mátkaváltó-vasárnapján a moldvai csángóknál szokásos tojáscseréről ejtsünk néhány szót. A hímes tojásnak valamikor mágikus erőt tulajdonítottak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Moldvában csak hímes – és nem fehér vagy egyszínűre festett –, írott tojást lehet cserélni ezen a nevezetes napon.

Inkább gyermekek körében dívik ez a szokás, úgy a serdülőkorig. Leginkább leány leánynyal és fiú fiúval szokott tojást cserélni. Egyes moldvai csángó falvakban viszont legény és nagyleány között is történhet csere. Ezt egy barátkozási időszaknak kell megelőznie, a gyermekek közötti kölcsönös rokonszenvnek. A legény és leány közötti csere már komoly udvarlási szándék jele, ezért eseményszámba megy a falu életében. A mátkázó vagy komázó felek közös megbeszélés után választanak egy keresztanyát vagy keresztapát. A kislányok egy nagyobb leányt, a fiúcskák pedig egy már nagylegényszámba menő legényt. Őket ezután már csak úgy szólítják, hogy kereszt.

A tojáscsere pillanatában a hímes tojást mindkét jelölt a jobb kezében marékra fogja, a kisujjukat pedig egymás ujjába kulcsolják. A kiválasztott keresztszülő azután felemeli jobb kezét, és elvágja az összefogódzók kezét a következő mondás közben: „Ezen a világon legyetek mátkások (ha fiúk: komások) s a másvilágon testvérek.” Ettől kezdve a tojásváltó gyerekek nem tegezik egymást, hanem kendezik. Kend mátka vagy Kend koma szólítják egymást, még az öt-hat éves gyermekek is! Ez életre szóló barátságot jelent, együtt játszanak, együtt járnak dologra, fuvarozni, mulatságba. Később pedig komákká és egymás násznagyaivá is válnak. A fiú és leány közötti tojáscserélők megszólítása a következő: mátka, megfelelője vésár, a komáé pedig vérje. A két utóbbi valószínűleg vérrokonságra utaló kifejezés. A leány és legény között ilyen módon kötött barátságnak nagyon sok esetben házasság a vége.
Néhol húsvétra – más vidéken május elsejére – virradólag zöld ágat tesznek a leányos házak kapujára. Ezt földíszítik színes papírszalagokkal, olykor tojást vagy tojáshéjat is aggatnak rá. Az „életfa”, a „termő ág” jelképe ez, Szászrégen környéki falvakban még napjainkban is élő szokás.

Rátérek a hímes tojás készítésének leírására, úgy, ahogy az napjainkban is dívik a gyimesvölgyi csángóság körében.

Gyimesen minden falurészben (patakban) nyilvántartanak egy-két jó hírben álló tojásíró mestert, aki minden esetben asszony.

A tojásírás gyakorlásának hivatalos napja Gyimesen nagypéntek. Hogy a hímes tojásnak egykor mágikus erőt tulajdonítottak, azt a következő hiedelem is bizonyítja. Azt a fakanalat, amivel a hímes tojást beleforgatják a festékbe, el szokták vinni az éjjeli misére. A hiedelem szerint a nyelére fúrt lyukon keresztül nézve meg lehet látni, kik a falu boszorkányai, szépasszonyai. Ezek ugyanis – a fakanálnyél lyukán át nézve – hátal állnak az oltárnak. Aki azonban ezt megteszi, vigyen magával egy zacskó mákot, ezt szórja maga köré – hogy a szépasszonyoknak fel kelljen szedni –, és fusson haza, mert ha megfogják, halálra verik.

A tojást a megfőzés után le kell hűteni. A megolvasztott viaszba egy kis kormot kell belekeverni, hogy az írás nyoma látszódjék a tojáshéjon. Azt az eszközt, amivel írják, késicének nevezik. Bárki megcsinálhatja magának. Egy könnyen hajlítható, vékony bádoglemezt csőrszerűen össze kell csavarni, és fonallal ráerősíteni egy fapálcikára. Majd a pálcikára erősített, összegömbölyített lemez közepébe egy varrótű segítségével disznósörtét kell húzni, amit ollóval lenyesnek a tölcsér végénél egy magasságban, egy szinten. Az írást a füttő mellett kell végezni, hogy a viasz állandóan forró legyen. Több, öt-hat késicét is készenlétben tartanak egyszerre, mert állandóan cserélgetni kell őket írás közben. Hogy mindig forróra lehessen cserélni, a késicét mindvégig a megolvasztott viaszban kell tartani a kályhán.

Gyimesközéplokon, a Tarkó megállói részen jó hírben álló hímestojás-író asszony Fináncné Antal Erzsébet. „Én egy öreg ángyomtól, Finánc Gyulánétól tanultam meg írni, leánykakoromban. Úgy egy tizenkét esztendős cefre lehettem akkortájt. Még iskolás vótam. Ángyom írta, s mű es vettük el a késicéket, s kezdtük el ott esszemocskolni a tojást. Mert az elsőt csak mocskolásnak lehet mondani. Nagycsütörtökön má megkezdem az írást. Régebb még négyszáz darabot es megírtam egy húsvétra.”

A viasszal megírott tojást aztán hideg vagy kissé langyos festékbe teszik. Gyimesen csak piros tojást festenek. Szerintük a piros hímes tojás az igazi. Miután a festőből kiemelt tojás megszikkad, egy, a füttő tetejére nyomkodott és ilyen módon megforrósított rongydarabbal a megírott tojásról ledörzsölik a viaszt.

Finánc Erzsi néni a következő – névvel is jelölt – hímeket szokta írni: Kukukk nyelve, Kakastaréjos, Fecske farka, Töltött rózsás, Csillagos, Fehér kabolás, Utavesztett, Kupás, Pásztor horga, Ördög térde, Fésűs, Gereblyés, Szegfüves, Nagypatkós vagy Medve talpa, Kispatkós, Ujjas vagy Kezes, Tekerőleveles és Cserelapis. Ezeken kívül természetesen más formák, minták is ismeretesek.

Moldvában – ellentétben Gyimessel – nemcsak piros, hanem más színűeket is (zöld, kék, sárga) festenek.

A klézsei nótafa Hodorog Luca néni elmondása szerint három megírott tojásból egy az íróasszonyt illeti fizetségképpen. További eltérés, hogy a megírott tojásról a viaszt nem dörzsölik le, hanem rajta hagyják.

(kortarsonline.hu)

III.

A sztrecsnói tetőt őrizte Szeredai János kapitány hetvenkét honvéddel és egypár száz rosszul fegyverzett nemzetőrrel.

Két lovas volt velük, ezeket Szeredai leküldte a lengyel völgyekbe, hogy hamar hírt hozzanak, ha onnan valami baj közeledik.

Már akkor az ország az orosz betörést várta.

Egy reggel sebes vágtatva érkezik a két lovas és jelenti Szeredainak, hogy a töméntelen orosz elöntötte a völgyeket és lassan emelkedik fölfelé.

A reggeli ködön át távol trombitajelek és erős zúgás hatoltak föl a tetőre.

Már jönnek!

Szeredai összegyűjtötte a nemzetőröket és így szólt:

- Barátaim, ezennel megparancsolom, hogy menjetek haza, görbítsétek helyre a kaszátokat, tegyétek el fejszéteket, rejtsétek el puskátokat. Nektek feleségetek, gyermekeitek vannak, nem tarthatlak itt benneteket. Fordulj, indulj!

A nemzetőrök elvonultak. A százados csak egy öreg parasztot tartott ott. Aztán riadót fuvatott a kürtösökkel s a front előtt így szólt:

- Fiaim! Hetvenhárman állunk e helyen és onnan alulról, a ködből százezer orosz közeledik ránk. De nekünk szembe kell szállnunk e haddal, nehogy a büszke cárnak azt jelentse a vezére, hogy kardcsapás nélkül nyomult át Magyarország határán. Nekünk meg kell őket állítanunk... meg kell nekik mutatnunk, hogy csak úgy tudtak behatolni e haza földjére, hogy mindnyájunkat felkoncoltak. Hadd lássák, hogy olyan nemzettel lesz dolguk e hegyeken túl, amely meg tud halni a szabadságáért.

...A fiatal gyerekekből álló kopott csapat égő tekintete a kapitányra tapadt.

- Fiaim! A mi hazánknak vége. Oly erővel jönnek ránk, hogy el kell buknunk.

Az örökké vidám Farkas Balázs, a barnaarcú sárospataki diák, türelmetlenül megdöngette puskájával a földet és belekiáltott:

- Kapitány uram, ne cifrázd. Fiúk: Éljünk-e tovább haza nélkül, vagy meghaljunk a hazáért?

- Haljunk meg a hazáért! - kiáltott a kis csapat.

- Fiaim, - folytatta a kapitány megindultan, - ti bár vén katonák, de fiatal legények vagytok. Az egész élet előttetek van még... aki el akar menni, ezennel elbocsátom... a legtöbbnek közületek öreg édesanyja, édesapja van otthon, soknak menyasszonya, testvérei. Aki akar, elmehet. Senkit nem ér a gyávaság vádja, hisz száz csatában megmutattátok, hogy hősök vagytok.

Senki se mozdult.

- Fiaim! - szólt Szeredai, - akkor búcsúzzatok el szeretteitektől. Ezt az öreg embert itt tartottam, hogy a leveleiteket elvigye.

És a tizenhét-tizennyolcéves diákgyerekek leültek és borjújokra fektetett papíroson megírták utolsó levelüket. Az a barnaarcú fiú a sárospataki kollégiumhoz címezve megírta sebtiben, hogy most készül meghalni a hazáért Szeredai János hetvenkét társával. Azután beleírta valamennyinek a nevét, rátette a dátumot és beragasztotta a levelet. De még ráért öt-hat más levelet is írni nehézkezű paraszt honvédek helyett is és olyan szépen megírta, hogy ne sirasson édes szülém, mert én a hazámért estem el, de ne feledje el, hogy engedelmes jó fia voltam és imádkozzék érettem.

Szeredai pedig kiállt az oromra és messzelátójával a völgyeket kémlelte... Most szakadtak szét az összes ködfelhők... az aranyos nap betűzött egyszerre a mélységbe és - ott állt alant csillogó fegyverben ezernyi ezer katona.

A honvédek riadója megállította őket, támadásra készültek.

- Készen vagytok?

- Készen.

- Márton!

Az öreg paraszt, aki folyton a szemét törülgette, odajött. A fiúk nagy bőrtarisznyájába rakták levelüket.

- No most, Márton, sebes léptekkel, egy-kettő, hogy kendet is itt ne szorítsák.

- Nem maradhatnék én is itt, kapitány úr? - kérdé gyönge hangon.

- Nem, - felelt kurtán Szeredai, ezzel hátra vonszolta, egy összekötözött hajcsomót, az óráját, a gyűrüit s egy levelet adott át neki, - ezt a feleségemnek adja át. Előre, gyorsan!

Az öreg lehajtott fejjel botorkált le a dombról s eltünt az erdőben.

- Vigyázz! Mozognak! - kiáltott az őr az ormon.

Mindenki hű puskájához nyúlt s gondosan megvizsgálta. Azután a patrontáskára került a sor: hány orosz halála rejlik benne. S mialatt az oromra állított dobosok és trombitások teljes erővel verték és fújták a honvéd-riadót, a kis csapat lekuszott a mély útba, amelynek a lengyel határ felé eső torka kövekkel, nagy szálfákkal el volt torlaszolva.

Egyszerre csak megszólaltak az alsóbb dombokon az orosz bombavető mozsarak s a lövegek ott robbantak szét a sztrecsnói tetőn. A riadó elhallgatott. A két dobos jóformán gurulva érkezett a csapathoz.

- Hát a trombitások? - szólt Szeredai.

- Meghaltak, - felelt az egyik dobos s puskájával fölfelé mutatott.

Odanéztek. Az egyik trombitást futtában ütötte le a halálos szilánk s úgy bukott előre, hogy feje az út peremén át lógva, lenézett bajtársaira. A halál eltorzította arcát, nyitott szájából vér csöpögött, szemei tágra nyitva meredtek a honvédekre, mintha arra vigyázna, hogy meg mernek-e azok is úgy halni, mint ő.

A gyerekek sápadtan néztek össze.

- Vigyázz! - kiáltott a sárospataki diák, aki az út peremére fölkapaszkodott, - gyalogság jön az úton.

A torlaszon kiki elfoglalta a helyét.

S míg fönt a dombon robbantak a bombák, előttük a mennydörgő hurrá harsant föl s egyszerre száz meg száz szürkekabátos katonát láttak feléjük rohanni.

- Tüzelj! - kiáltott Szeredai.

A fegyverropogás után sűrű füst borult rájuk.

- Tölts, tüzelj! - hangzott Szeredai szava.

Újabb fegyverdördülés. A hurrá elnémult. De az ágyúdörgés és bombák süvítése egyre hallatszott.

A sárospataki diák már fönt hasalt a tetőn és onnan kiabált le a szorosba:

- Az oroszok futva hátrálnak, éljen a magyar! A tisztek megállították, rendezik őket. Ágyúkkal jönnek, a többi ágyút is erre igazítják. Vigyázz... Átkozott kutya...

A fiatal diák véresen gurult közéjük.

- A puskámat! - szólt rekedten, - valami kartács-forgács a balkaromat találta, de ezt visszaadom nekik... A puskámat...

Szeredai megnézte. A bal válla volt átlőve. Félrehúzták.

A diák hörögve folytatta:

- Jönnek... Ne törődjetek velem... a puskámat... vizet adjatok, vizet...

A dobos megitatta és megmosta az arcát.

- Vigyázz! - kiáltott a torlaszon az őr.

A honvédcsapat két sortüzet adott. Egyszerre a torlasz megrendült, majdnem fölrobbant, egyúttal a csapat feje fölött két bomba pattant szét. Az oroszok szembe is ágyúkat raktak, meg a bombavető mozsarakat is a torlasz ellen igazították.

Sűrű füst borította a szoros utat. Szeredai végigtapogatta magát. Semmi baja sem volt. Lábainál egész csomó ember vonaglott és jajgatott. A kapitány fölfelé kapaszkodott, hogy jobban lásson. Az oszló füstön keresztül látta, hogy az oroszok szembe nem támadnak, csak robbanógolyókat lőnek a torlaszba... Ellenben az erdő tisztásai tele voltak szürke köpönyegekkel. Ezek a megkerülő csapatok voltak.

- Aki él, kapaszkodjék föl a tetőre! - ordított le, - mert itt fojtanak bennünket az útban. Rajta, fiúk!

A fölhívásra valami harminc bódult, puskaporfüstös alak mászott föl. Leghátul vonszolta a két dobos a sárospataki diákot, aki lázban égő szemekkel hol puskát, hol vizet kért...

Alig hagyták el a szorost, az orosz ágyúk a szétszórt torlaszt fölgyujtották... s a tűz pattogásán és az ágyúk dörgésén keresztül a rettenthetetlen csapat borzadva hallotta a lent maradt, súlyosan sebesült honvédek kínos jajgatását, amely lassan-lassan elhalt. Ott égtek!

A tetőn egymásnak vetett háttal álltak a haldoklók.

Egyszerre köröskörül az erdőkben megzendült az orosz cári himnusz, a zenekarok fujták, az ezredek üvöltötték. S a tető alatt, az erdőszélen, köröskörül szuronyerdő jelenik meg.

Hatalmas hurrá-kiáltás reszketteti meg a levegőt s a szuronyerdő sebesen megindul fölfelé.

Alig voltak harminc lépésnyire.

Ekkor egy aranysisakos fényes tábornok vágtat ki a tömegből s kardjával intve, éles hangon ezt kiáltja:

- Sztoj!

A roham megállt. A tisztek a tábornok mellett teremnek. A tábornok a maroknyi magyarra mutat. Egy tiszt odalovagolt.

- Rendez-vous! (Adjátok meg magatokat!)

- Cél, tűz! - felel Szeredai.

A magyarok sortüzére köröskörül egy fülsiketítő roppanás következik s amikor a füst szétoszlik, nem áll a tetőn senki. A halál egy kaszasuhintással valamennyit levágta. Az oroszok lassan közelednek.

A tábornok odamegy a holttestek közé.

- Mind meghaltak? - kérdi az adjutánst.

- Egy él, csak a bal válla van szétroncsolva. De az is el van ájulva.

- Hívd az orvost s úgy kell vele bánni, mintha a mieink közül való volna.

- Tábornok úr, megfujathatjuk a győzelmi himnuszt?

- Ne fujjatok semmit, - szólt a fényes katona elgondolkozva, - a győzelem ezeké a néma halottaké. Ellenben a tilsiti ezredből kétszáz embert rendelj ki, hogy tisztességesen eltemessék őket.

A tábornok jelt ád, az orosz csapatok pedig megkezdték a bevonulást Magyarországra.

IV.

Az eperjesi orosz-kórházból egy sebesült hivatta a papot és a polgármestert. A sebesült Farkas Balázs sárospataki diák és honvéd volt, akit az oroszok hoztak magukkal és ápoltak gondosan.

- Hallottak valamit a sztrecsnói harcról? - kérdé Farkas.

- Hallottunk. Már az elbocsátott nemzetőrök beszélték, hogy Szeredai kapitány ott maradt hetvenkét honvéddel. Aztán egy Márton nevű öreg paraszt is beszélt, aki a leveleket hozta. De legtöbbet az orosz tisztek beszéltek.

- Ezt akartam tudni. Maradt valaki bajtársaim közül életben?

- Nem. A tilsiti ezred tisztjei hetvenkét halottat számláltak meg.

- Tehát én vagyok az egyetlen, aki megélt?

- Igen.

- Jó. Most kérem tisztelendő úr és polgármester úr, hallgassák meg és jegyezzék föl, hogy fogadta meg Szeredai János és hetvenkét társa, hogy meghal és hogy tartotta meg a fogadását.

És a két tiszteletreméltó férfiú könnyes szemekkel, borzongva hallgatta a sápadt diák deliriumos előadását a sztrecsnói harcról.

Este újra hívták őket a sebesülthöz. Haldoklott. Letépte a kötelékeit. Vére elfolyt, szétroncsolt válla üszkösödni kezdett. Töredezett hangon így szólt:

- Megfogadtam. Követni kell bajtársaimat. Várnak. Gyáva volnék. Ne... nem maradhatok e... egye... dül... dül... Isten!...

Meghalt.

*

Azóta csak piros virág terem a sztrecsnói tetőn. Én jó Istenem, ha minden efajta történetet feljegyeznénk, ebben az országban talán csupa piros virág teremne.

Szinyei Merse Emma

A kisasszony, mintegy 26-28 éves, egyike volt a megye legszebb hölgyeinek. Deli termet, szabályos vonások, világos gesztenyeszín haj, fehér arcbőr s nyájas és vidám társalgás meghódítottak a vitéz katonát. Az eljegyzés megünneplésére a vőlegény a megyeházán vacsorát adott, másnap pedig a czeméthei fürdőben táncmulatságot rendezett, amelyre tiszttársai s barátjai közül is többeket, ezek között engem is meghívott. De íme, talán még csengett fülünkben a zene, mikor az ellenség közeledtének hírére Eperjest kiüríteni kellett.” Az orosz sereg közeledtének hírére a tábornok az osztrákoktól felszabadított Pestre hívta a Szinyei családot, és július 5-én, az azóta lebontott lipótvárosi plébániatemplomban (a mai Szent István Bazilika helyén) feleségül vette Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb csak szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont asszonyát, aki élelmet is hozott a nélkülöző urának, Dessewffy pedig megosztotta azt bajtársaival. A tábornok, aki azért sem menekült külföldre, mert feleségét nem akarta egyedül hagyni, a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Máriássyt is halálra ítélték később, azonban ezt módosították 18 évi vasban töltendő várfogságra. A honvédtiszt csak 1856-ban szabadult, és Szepes vármegyei birtokára, Harasztra vonult vissza gazdálkodni. Egy évvel később, beváltva bajtársának tett ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki végül 1871-ben hunyt el. Helytelenül szerepel tehát az osztrák hatóságok által kiállított halotti anyakönyvben, hogy Dessewffy nőtlen volt.

Csernovics Emília
Damjanich János honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú felesége volt.
Az egészen fiatal leányka és a fér­fikora delén lévő daliás kapitány meg­szerették egymást. A leány vagyonos családja nem örült e szerelemnek, mert Damjanich mögött sok szerelem híre állt. De Emília makacsul ragaszkodott választottjához, és végül 1847-ben hozzá is ment feleségül.
A magyargyűlölő Haynau szabadkezet kapott és Damjanich is a halálra ítéltek között volt.

Emíliának megengedték, hogy utoljára találkozzék urával. Ezután a szerelmes fiatalasszonynak végig kellett szenvednie annak a tudatnak iszonyát, hogy urát kötéllel megfojtják, miután végignézették vele valamennyi társa halálát.

Damjanichné és társnői - akkor mutatták meg, hogy milyen fából vannak faragva, amikor a borzalmas tragédia után nem omlottak össze, nem lettek idegroncsok, hanem folytatták a nemzet ügyének szolgálatát úgy, ahogy lehetett.

Damjanichné gyűjtést indított a rabok segélyezésére. Ezt felfedezték, s őt hadbíróság elé állították. De nem lehetett megfélemlíteni. Tovább dolgozott. Árvaházat létesített honvéd árvák számára.

1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét. Segítőtársai voltak elsősorban Batthyány özvegye és a Wenckheim-család. Programja: segíteni ott, ahol szükség van reá.

Ínséges évek jöttek. Az Egyesület leves-konyhákat, élelmiszerosztó helyeket létesített. A szükséges pénzt hangverseny, bazár, ... stb. rendezésével szerezték.

Rendeztek terménykiállítást is, amiért „Kalarábé Verein"nek csúfolták az egyesületet a szellemes és a közért való munkából magukat ügyesen kivonó delnők. De az ilyen hangok idővel elhalkultak és a nemzet hálás szeretete koszorúzta azt a nemes és hasznos munkát, melyet több, mint félévszázadon át végzett Damjanich özvegye az ő örökké gyászoló fekete ruhájában.

Teleki Blanka

Gróf széki Teleki Blanka (Kővárhosszúfalu, 1806. július 3.[1] – Párizs, 1862. október 23.) a magyar nőnevelés egyik úttörője, a nők művelődési egyenjogúságának híve.

Blanka is a nőnevelést választotta hivatásául: 1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten, a mai Szabadság téren. Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt. A kiváló tanárok között volt Vasvári Pál (történelem), Hanák János (természetrajz) és Leövey Klára (nevelőnő). A szabadságharc alatt, 1848 végén kénytelen volt az intézetet bezárni; Leövey Klárával előbb Debrecenbe, Nagyváradra, végül Szegedre menekült. A szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében. Miután a bécsi rendőrség kezére jutott Teleki Blanka levelezése, 1851-ben Bécsben elfogták és Pestre, az Újépületbe szállították. 1853-ban a haditörvényszék 10 évi várfogságra ítélte; az ítéletet is az Újépületben hirdették ki. Teleki Blanka Brünnben, Olmützben és végül Kufsteinben raboskodott. Miután 1857. május 11-én amnesztiával szabadult a kufsteini börtönből, többé nem tért haza; Ausztriában, majd Franciaországban élt, a húgánál. Ekkor a menekültek ügyét karolta fel. Párizsban érte a halál.
A montparnasse-i temetőben nyugszik. 2008-ban egy elképzelés szerint tervezték ugyan hamvai hazahozatalát és a martonvásári Brunszvik-kriptában való újratemetését, de ez az elképzelés egyelőre még nem realizálódott.

A rab gólya

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ;
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!

(1847)

1926
huszadikszázad



Magyarország – Csehország 2:1 (1:1)



Huszonöt esztendős jubileumára készül az MLSz díszközgyűléssel, díszlakomával és egyéb ünnepségekkel. Ki hitte volna, hogy ennek a negyedszázados jubileumnak olyan fenséges nyitánya lesz a cseh-magyar mérkőzés? Banális, szürke ünnepnek készült a jubileum, hiszen már elparentálták a magyar futballsportot.

Glóriája régen lehanyatlott, az egész ország sportközvéleménye újabb vereségre készült el, a magyar tehetség, a magyar virtus azonban csak szunnyadott és amikor a legnagyobb tét forgott kockán, akkor dőlt el a már annyiszor elparentált magyar labdarúgósport javára.

A helyválasztásnál a cseheknek kedvez a szerencse s mi játszunk nappal szemben és enyhe szél ellen. A csapatok felállanak és csak most vesszük észre, hogy Grosz II. helyett Senkey I. a balbekk, tehát a két együttes összetétele így fest:

Csehszlovákia: Planicka – Hoyer, Perner – Kolenaty, Carvan, Kádár – Fieischmann, Hajny, Silny, Dvoracek, Jelinek.
Magyarország: Fischer – Fogl II., Senkey I. – Furthmann, Kléber, Borsányi – Braun, Takács, Pataki, Schlosser, Kohut.

Mauro bíró sípjelére Pataki indítja útjára a labdát. Jobbra hosszan kiadott labdáját Braun fogja, de a cseh halfsor szereli. Az előreadott labdára Kléber későn startol. Dvoracek elhúz mellette, áttolja a labdát Hajnyhoz, Fogl II. ráfut és a labda kornerre perdül, amit azonban a bíró nem ad meg.

A 8. percben Dvoracek ellöki Klébert, amit a bíró lefúj, a védelem megáll és Silny gólt rúg, amely természetesen érvénytelen. A 10. percben Kohut a határvonalon túl fogja a labdát, amit Schüssler későn int le, s a közönség elégedetlenségének hangosan ad kifejezést.

A 13. percben hibás taccsdobás miatt Kohut szabadrúgást irányít a kapu elé. Schlosser fejjel továbbít, de Fisnicka a léc alatt elfogja a labdát. A 15. percben Kolenatytól Pataki elveszi a labdát, szökteti Kohutot, Perner ráfut, de ő is elvéti azt, mire Kohut tiszta helyzetből hatalmas lövést küld kapura, s Fisnicka kornerre védi.

A 17. percben Dvoracek kézzel viszi el a labdát a bekkek elől, amit Mauro nem vesz észre, de jó helyzetben elveszti a labdát, és Fuhrmann elé kerül, ez azonban zavarában Jelinekhez tolja, akinek közeli lövése szerencsére kevéssel a kapu fölé jut.

Egy perc múlva Takács gyönyörűen szökteti Braunt, akinek beadására Schlosser nagyszerűen startol és kapásból éles lapos lövést küld a kapura s a menthetetlennek látszó labda a kapufáról pattant vissza Braun elé, akinek lövése magas.

A 25. Percben Fogl II. kissé könnyen vesz egy labdát, amit Fieischmann elszed tőle, de közeli lövése kapufát ér, majd a védelem tisztázza a nehéz helyzetet. Egy percnél későbben Kolenaty hosszú fejesét a védelem elnézi, amire Silny startol rá s miután kézzel félrelöki Senkeyt, de is fejeli a labdát, de Mauro már előzőleg lefújta az akciót.

A 27. percben a cseh csatársor óramű pontossággal viszi le a labdát a magyar kapu elé, de Dvoracek rosszul gurított labdájával ér véget akciójuk. A 29. percben Fuhrmann megsérül, két percre ki is áll, távolléte alatt P. Szabó jön be a pályára.