Szentjóbi Szabó László
A gyermekkori idők emlékezete*



Kis kard! mellyel vitézkedve
Vagdaltam a bürkökre,
Életemnek minden kedve
Itt függ veled örökre.

S mint a titkos rozsda mérge
Néked is nem kedvezett,
Martzongván a bánat férge,
Szívem gyakran vérezett.

Boldog voltam gyermekfővel
A fapuska s ló megett,
Akkor éltem az idővel,
Mely most engem veszteget.

Akkor volt az én életem
Az örömnek élete,
Míg tudatlan ítéletem
Választást nem tehete.

Amíg mindent a világon
Egyaránt kedvellettem,
Míg az egyik mulatságon
Másikat építettem.

Akkor még a bút és gondot
Magamba nem neveltem;
S amit józan szívem mondott,
Benne kedvem felleltem.

Akkor még nem vesztegettek
Rosszul képzelt gondjaim
S kívánságim nem terjedtek
Messzebb mint a karjaim.

Együgyű természetemnek
A sokféle nem kellett,
Egy mértéke volt ízemnek
A kenyér és fánk mellett.

Mégis minden lépésemben
A vígasság követett
S ártatlan tekintetemben
Kedv s nyájasság nevetett.

Mégis egy belső nyúgalom
Oly víggá tett akkoron,
Mint mást kínoz az únalom
A bársony- s a bíboron.


Ah! hogy e boldog életnek
Napjai elmultanak!
Ah! hogy vissza nem térhetnek
S oly rövidek voltanak!

Add Uram! e boldogságot,
Add mégegyszer érzeni!
Más örökkévalóságot
Nem kívánok tölteni.

A tavasz, a jóidő lehetőséget ad a szabadban való játékra, futkározásra és szabadtéri programok szervezésére a gyermeknapon. Egy nap a gyermekekért ami csupa vidámság és játék. Forog a körhinta, szállnak a lufik és a papírsárkányok….gyermekzsivajtól és kacagástól hangosak a parkok és a ligetek…és néznek ránk ragyogó szemekkel , csöpp szívükben ezernyi kérdéssel :
Hárs László : Miértek és hogyanok

Hogyha nyár van hol a tél?
Egész télen hol a nyár?
Mikor nem fúj, hol a szél?
És hogyha fúj, hova száll?

Fényes délben hol a Hold?
Sötét éjjel hol a Nap?
Ha kimosták hol a folt?
Ha nem habzik, hol a hab?

Ha beszélnek, hol a csend?
Ha felszárad, hol a sár?
A mente, az hova ment?
A várkastély mire vár?

A félóra mitől fél?
Az aludttej hánykor kel?
Két adagot mért nem kér,
ki nyaklevest ebédel?

A golyóban mi a jó?
Kiabálban mi a bál?
Miért folyik a folyó?
A tó vize miért áll?

Mért nem úszik a csibe?
A hal mért nem repül el?
Az eső miért esik le?
Mért nem esik soha fel?

Miért mindig ma van ma?
A holnap mért nem ma van?
Minden csupa hol meg ha,
csupa miért és hogyan.

Mondják: néhány év alatt
nagyra növök biztosan,
s mind az összes titkokat
megfejthetem egymagam.

De marad majd egy titok,
amit akkor se értek:
hogy lesznek a hogyanok,
és miért vannak miértek?

Nagyon szép....

Rosta Erzsébet

Csókot adni valakinek vagy valaminek a tisztelet kifejezése, üdvözlési szokás, többnyire találkozásnál vagy búcsúzásnál. A szenvedélyes érzéki csók szerelemből, erotikus érzelemből, szexuális vágyból fakad. A csók azonban nemcsak üdvözlést, szeretetet, szerelmet, nemi vonzódást fejezhet ki, hanem gyengédséget, tiszteletet, kegyeletet is. Adható ajakra, arcra, kézre, lábra vagy egyéb testrészre, de megcsókolható valamilyen tárgy is, mint például a kereszt, vagy a pápa halászgyűrűje. Számos népnél a csókváltás, mint üdvözlési forma elterjedt a férfiak körében is. A régi Rómában a fiúk szájon csókolták haldokló apjukat.

Az üdvözlő, köszöntő csóknak régről ered a története, említést tesz róla az Ótestamentum; a szent Bibliában Júdás csókjával árulja Jézust a katonáknak; de számos utalás található rá az ókori görögöknél, a rómaiaknál és a germán népeknél is. A csók egészen megszokott volt a Római Birodalomban a barátok és a családtagok között. A polgárok az uralkodóik kezét csókolták meg. A rómaiak a csókolózásnak három kategóriáját ismerték: az osculum az arcra adott csók volt, a basium az ajkak összeérintését jelentette, míg a savolium, vagy savium pedig az erotikus csók elnevezése volt. Ókori eredetű az esküvői csók is, ugyanis a rómaiaknál a hagyomány szerint a párok házassági szándékuk bejelentését követően a család és az ismerősök előtt szenvedélyesen megcsókolták egymást. A rómaiak gyakran a leveleiket és a dokumentumaikat is csókkal pecsételték le, a csók ugyanolyan megszokott volt valamilyen jogi vagy üzleti aktus, esetleg politikai egyezség szentesítésére, mint a kézfogás.

A vallások megjelenése előtt a csók mágikus cselekedet volt, lélekcserének vélték. Az animista elgondolás szerint a lélegzés nem pusztán fizikai jelenség, hanem a lélek ki- és bejárása, a szeretet, a barátság, a rokonság elismerésének pedig legfőbb jegye a csók. Olyan fontos a csók, mint a név-, vagy a vércsere.

Az őskeresztények arcra adott csókkal köszöntötték egymást, a "szent csók" (osculum pacis) ma is fontos része a római katolikus szertartásoknak; vallásos ceremóniákon manapság is nagy jelentőségű a csók: a püspök csókkal illeti az újonnan felszentelt papot; a püspökké szentelésekor pedig őt magát köszöntik csókkal. A középkori lovagnak, lovaggá ütéskor csók járt, a menyasszony megcsókolása megszokott a nyugati esküvői szertartásban.

Amíg a nyugati világban az üdvözlést kifejező nyilvános csók nagy múltra tekint vissza, a világ sok részén teljesen ismeretlen az ajakcsók. Ritkán fordul elő Kelet-Ázsiában, ahol inkább a meghajlás az elfogadott. Az eszkimók és a polinézek csók helyett az orrukat dörgölik egymáshoz, míg Délkelet-India népei, valamint az észak-európai lappok mély lélegzetvétel közben az orrukkal megérintik a partnerük arcát. Thaiföldön csók helyett a szerelmesek belégzés közben egymáshoz szorítják arcukat. Régebben a malájok is az orrukat dörzsölték össze. Japánban és Kínában csak a 20. század vége felé terjedt el a nyilvánosság előtti csókváltás, de a hosszan tartó szenvedélyes csók náluk társadalmilag még ma sem elfogadott. Ugyanez igaz a muszlimokra is, és – valószínűleg az iszlám befolyás, valamint a viktoriánus etikett hatására – az erotikus csókolózást már évezredekkel ezelőtt művészi tökélyre fejlesztő Indiára is.

Az erotikus nyelves csókot (Maraichinage), melyet „francia csóknak” (french kiss) is neveznek, állítólag egy apró breton város, Pays de Mont lakói, a maraichinek találták ki védekezésként városuk túlnépesedése ellen. Az olykor órákig tartó „nyelvcsatákkal” a gyermeknemzéssel járó nemi örömöket próbálták pótolni. Mivel a francia csók nemcsak az ajkakat, hanem az érintésre ugyancsak nagyon érzékeny nyelvet és a szájat is stimulálja, sokak szerint nagyon élvezetes és bensőséges formája a csókolózásnak. Emellett az újdonsült párok számára lehetővé teszi, hogy megízleljék egymást, vajon biológiailag összeillenek-e. Ez jóval többet jelent, mintha csak megszagolnák egymást, ugyanis a csók minőségén keresztül képesek megítélni potenciális társuk, szexpartnerük személyiségét, és azt is megtudhatják, hogy mennyire bízhatnak meg benne.

Ugyanakkor a Salamon-szigeteken élő melanézek a szeretkezést megelőző csókolózást értelmetlen dolognak tartják, szerelmeskedés közben a felajzott fiú egyszerűen beleharap a lány szempilláiba. A kwakiutl indiánok egymás nyelvét szopogatják, a dél-amerikai - főként Bolíviában élő - sirionóknál pedig az esti köszöntés után rögtön kezdődik az üzekedés.

Ez itt a világ legnagyobb könyve, ezernégyszázhúsz kiló, háromszáznegyvenhat oldal, lapmagasság négy méter tizennyolc centi, lapszélesség három méter hetvenhét, nagyobb papírt ilyen minőségben egy ívből lehetetlen készíteni, Japántól Alaszkáig járnak ide szakemberek csodálkozni, kérdezni se bírnak, annyira lenyűgözi őket; tizenhárom marhabőrt használtunk fel a borítóhoz, balsafára domborított szalamandra látható az előlapon, a térség és a nemzeti park jelképe, a pántokat lézerrel vágtuk, a csavarokat Belgiumból hoztuk, a négyszázharminc kilós fedlapot svédek laminálták nyírből és nyárból; ember ki nem nyitja, külön pneumatikát szerkesztettem hozzá, tavaly lapoztunk bele utoljára, célgép kellett hozzá és nyolc fő, különben törnének a lapok; négy évig készült a mű, a térségről szól, Borsodról, a flóráról meg a faunáról, huszonhatan gyűjtöttek anyagot a tartalomhoz, botanikusok, biológusok, zoológusok, ornitológusok, muzeológusok, egyháziak, barlangászok; nem sima Guinnesst-rekordot akartunk, hanem tökéletes, kódexkötésű könyvet, igen, ez szinte kódex, csak épp nem kézzel íródott.

Ivó Bretagne szülöttje (1253–1303), aki a szegények ügyeit nagy bölcsességgel, jogi tudással és szeretettel védelmezte mind az egyházi, mindpedig a világi bíróságok előtt. Középkori egyetemek jogi karának, továbbá a jogtudósoknak, jogászoknak, ügyvédeknek, törvénybemenőknek védőszentje A római S. Ivo, a vele összefüggő Sapienza néven emlegetett egykori pápai, most állami egyetem (1303) barakk temploma az ő oltalma alatt áll.

Tisztelete főleg a jezsuita barokk, vagy a Collegium Germanico-Hungaricum magyar növendékeinek közvetítésével hazánkba is eljutott, de szélesebb társadalmi körökben nem vált egyetemessé. A nagyszombati, majd pesti egyetem jogi karának ő volt a patrónusa. 1695-től kezdve ünnepélyesen ülte meg névünnepét: vagy valamelyik professzor, vagy egyik kiváló hallgató méltatta Ivó érdemeit. Így volt a XVIII. században is. Trencsénben színjátékkal is ünnepelték (1729).

A kiscelli trinitárius templomnak az óbudai templomba került oltárképe Ivót úgy ábrázolja, hogy a szegények írásbafoglalt kérvényeit angyalnak nyújtja át, mintegy mennyei elintézés végett. Oltára állott a budavári Nagyboldogasszony templomban is, amely a XVIII. században tudvalevőleg a jezsuiták kezén volt.

Az Ivó név a régi, jókedvű, mulatós jurátusokban rokon képzeteket szült. Egy Szeged környékén, Szőregen följegyzett félnépivé vált diákdal szerint:

E szép szóra: jurátus, jurátus,
Ej de ráillik a tus, a bor tus!
Többet ér ez mint a jus, mint a jus,
Élj hát vele jurátus, jurátus.



Ősapánk is szent Ivó, szent Ivó,
Nem volt soha vízivó, vízivó.
Hogy éltében tusozott, tusozott,
Azért szentté változott, változott.

Bálint Sándor

Párizsban, Szent Bonaventúra iskolájában kezdte teológiai tanulmányait. Egyetemi tanár, majd bíró volt, 1284-ben pappá szentelték. Bíróként - sokszor sikerrel - arra törekedett, hogy a peres felek egyezséggel zárják le ügyüket. Bírói munkája mellett - más bíróságok előtt - ingyen vállalta el a legszegényebbek jogi képviseletét, s ezzel kiérdemelte a szegények prókátora nevet. Szent Ivó megfogadta édesanyja tanácsát: "Úgy élj, hogy szent lehess!" Papként is eredményes munkát végzett. Feljegyezték róla, hogy sokfelé hívták prédikálni, volt nap, amikor hétszer is prédikált egymástól távol fekvő templomokban, ahová gyalog ment, népes hívősereg kíséretében.
1298-ban lemondott a plébánosságról, s visszavonult öröklött nemesi birtokára, Kermartinba, ahol jogi tudásával volt mindenki segítségére. Kastélyát megnyitotta a szegények és zarándokok előtt.

Fiatal korától végigkísérte életét az aszketizmus. Már egyetemi hallgató korában tartózkodott a hústól, a bortól, hálóhelye a földön szétterített vesszőkből állt. Hatalmában állt a kenyérszaporítás, ágyába fektette, gondozta a leprást, de számos más csodáját is feljegyezték. Az 1347-ben szentté avatott Ivó a bretonok legnépszerűbb szentje, a jogászok, a jogi karok, a pereskedők, az árvák és gyámok, a lelkipásztorok és a plébánosok védőszentje.

Tisztelete a barokk korban - főleg a jezsuiták közvetítésével - hazánkba is eljutott, de szélesebb körben nem vált ismertté. A nagyszombati, majd pesti egyetem jogi karának ő volt a patrónusa. 1695-től kezdve ünnepélyesen ülték meg névünnepét: vagy valamelyik professzor, vagy egyik kiváló hallgató méltatta Ivó érdemeit. Így volt a XVIII. században is. Trencsénben színjátékkal is ünnepelték (1729).
Az óbudai templomba került oltárképe Ivót úgy ábrázolja, hogy a szegények írásba foglalt kérvényeit angyalnak nyújtja át, mintegy mennyei elintézés végett. Khierer Vilmos, a templom plébánosa 1999-ben újjáélesztette Szent Ivó kultuszát. Azóta minden évben megtartják itt a bírák, az ügyészek, az ügyvédek és a jogtanácsosok patrónusának ünnepét.

Az Ivó névről sokunknak az ivás szó jut eszébe, de a név eredete germán és jelentése: tiszafa, (valószínűleg a név a tiszafából készült íjra, illetve ezzel a fegyverrel felszerelkezett harcosra utal) illetőleg a szláv Iván név önállósult becézője. A névanalízis szerint az Ivó név magabiztossággal, önbizalommal és függetlenséggel ajándékozza meg viselőit.
Ladó-Bíró, Kálmán, www.kabalarians.com, magazin.ujember.katolikus.hu

Bertók László
Leesett a májusi hó


Ó mindenható technika
leesett a májusi hó
megintcsak rosszabb ami jó
s lobog rajta a pántlika

söpörné az ember fia
visszafújja a rádió
akkora a kertben a szó
vacog benne a dália

te aki mindenek ura
te tudod hogy elrontható
de ha a baj nyilvánvaló
minek a mennyei duma?

s ha úgy is megy a masina
a gondolat mire való

Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is felköszöntötték.

Angliában az 1600-as években az ünnep keresztény vallási színezetet is kapott. Akkoriban a húsvétot követő negyedik vasárnapon, az anyák vasárnapján tartották az édesanyák ünnepét. A családjuktól messze dolgozó szolgálók szabadnapot kaptak, hogy hazamehessenek, és a napot édesanyjukkal tölthessék. A látogatás előtt külön erre a napra ajándékként elkészítették az anyák süteményét.

Az Egyesült Államokban először 1872-ben ünnepelték meg Bostonban az anyák napját, Julia Ward Howe segítségével.

1907-ben a philadelphiai Anna M. Jarvis próbálta az anyák napját nemzeti ünneppé nyilváníttatni. Az ünnepet május második vasárnapjára tűzte ki, elhunyt édesanyja emlékére. Rengeteg időt és energiát szánt arra, hogy az ünnepet előbb állami, majd nemzetközi ismertségűvé tegye. Jarvis a célját 1914-ben érte el, amikor Woodrow Wilson amerikai elnök 1914. május 9-i proklamációjával hazájában minden év május második vasárnapját az anyák hivatalos ünnepévé nyilvánította. (1914-ben május második vasárnapja, és így az Anyák Napjának első hivatalos megünneplése május 10. napjára esett.)

Sajnos azonban Anna Jarvis a népszerűsítésre fordított ideje miatt nem vette észre, hogy hamarosan az ünnepet „felkarolták” a virágkereskedők, üdvözlőlap-gyártók, cukorka- és ajándék-kereskedők, akik Európában is propagálni kezdték az Amerikában elterjedt ünnepet, amelynek hatására az gyorsan népszerűvé vált a kontinensen is. Az eredeti elképzeléshez képest – az élő és elhunyt anyák tisztelete – az ünnep eltolódott az ajándékozás, Jarvis véleménye szerint pedig főképp a virágkereskedők hasznának növelése irányába. További élete során oly hevesen tiltakozott az ünnep üzletiesedése ellen, hogy még a törvénnyel is szembekerült egy vehemens tüntetése során. Élete végére megbánta tettét és nem akarta nevét Anyák Napjával kapcsolatba hozni.[1]

Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első ünnepet, a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva. 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé az Anyák napját. Magyarországra az ünnep ötletét Petri Pálné, egy államtitkár felesége hozta Amerikából és a legelső Anyák Napi ünnepséget 1925. március 8-án a MÁV gépgyár foglalkoztatójában munkásgyerekeknek tartották. A gondolatot a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt vezetői karolták fel és megtették az előkészületeket az Anyák napja országos bevezetésére. A szervezet lapjában így írtak a napról: „Felkérjük a mélyen tisztelt Tanárelnököket, hogy május első vasárnapján tartandó «Anyák napját», ezt a gyönyörű ünnepet, szeretettel alakítsák ki növendékeik lelkében, amelynek pedagógiai, jellemképző ereje messze túlhaladja egy-egy család körét és a nemzetnevelés erkölcsnemesítő munkájába kapcsolódik.”

wiki

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?