Az olvasó egy romantikus, tévedésekkel tűzdelt szerelmi történetben a krimi izgalmával szerez tudomást a Trianon utáni Erdély tragikus helyzetéről, ahol senki sem tudhatja, ki árulja be a hataloméhes Niescu tábornoknak. A karakán írásairől ismert, jó tollú angol újságírónő, Rosemary magánéleti csalódásai közben ismeri fel a hazug román diplomácia cselfogásait, s ő maga is magyar barátaival együtt a vesztébe rohanna, ha a háttérben nem egykori szerelmének keze mozgatná az események szálait.

moly

Eredetét és fennmaradt szokásait tekintve talán az egyik legpogányabb ünnepünk a legkeresztényibb szent, Keresztelő Szent János egyházi napjával fonódik egybe június 24-én. Ez a nevezetes Szent Iván-nap, a nyári napforduló ünnepe a pogány hitvilág egyik kulcsfontosságú eleme lehetett, és csak nagy nehézséggel sikerült (némi) keresztény tartalommal megtölteni.

Így aztán jelentősége elmaradt a "sokkal jobban sikerült" ünnepötvözésektől: a modernizálódó Magyarországon például a húsvét és a pünkösd mögött fokozatosan elhalványult a Szent Iván-nap. Pedig az előző kettőhöz hasonlóan ez is összekapcsolódik pogány termékenységi és aratóünnepekkel, és még a június hónapot is sokáig Szent Iván havának nevezték a kalendárium szerint
Bod Péter református lelkész (1712-1769) a saját korában élő szokásokról ezt írja Szent Iván éjjeléről, vagyis Szent Iván (Keresztelő Szent János) napjának előestéjéről: "Ezen a napon ilyen dolgokat szoktak cselekedni: 1. a gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek azt az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájban szokott lenni, a keresztények - a tudatlanság is segítvén - a tájban tüzeket tettek, azokat általszökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak."

Láthatjuk, hogy a tűzugrás szokását írja le Bod Péter, az egyik legősibb termékenységi rítust, amelyről, pontosabban Szent Iván tüzéről Bálint Sándor, a vallási néprajz legkiválóbb magyarországi képviselője pár évtizede így írt: "Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon (Kolicany) magyar népe, fiatalsága (...) úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak. A fellobogó lángokat pedig egyenként valamennyien átugrálták. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa." Bálint szerint "abból, hogy a leányok miképpen ugrották át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak és férjhez menésre".
Mindebből látható, hogy e szokásoknak csak igen felületesen volt közük a kereszténységhez. Illatos füvek tűzbe dobálása, a tűz átugrálása, az ugrálásból való jóslás nagyon távol áll a katolikus egyház tanításaitól, így nem meglepő, ha forrásaink több évszázadon át jegyezték fel, hogy miként próbálta az egyház korlátozni a tűzgyújtást vagy legalább a vígasságok idejét lerövidíteni, nehogy túlzottan az éjjelbe nyúljanak a "Szent Iván-éji" mulatságok. Mindez nem sikerült túl jól, hiszen Pilisszentivánon, a község honlapja szerint még mindig megmaradt a "Szent Iván-napi mágiákból a boszorkány alakja": az éjféli máglyán egy boszorkánybábut is elégetnek.

Valójában nem csak Magyarországon, de egész Európában nagyon kevés ősi hangszer maradt fenn. Sőt. Ha az európai hatásoktól sokáig mentes Kongó-medence népcsoportjainál azt tapasztaljuk, hogy szarukürtjeik vannak, akkor azt gondolhatnánk, hogy ők biztos a neolitikum óta használnak szarukürtöket. Közben lehet, hogy csak háromszáz éve vándoroltak oda a Nílus vidékéről, ahonnan magukkal hozták a hangszereiket. Ahhoz, hogy egy hangszerre azt mondhassuk, hogy archaikus, az kell, hogy az se funkciójában se anyagában ne változzon meg az évszázadok vagy évezredek alatt.

fakürt,
A kívánt méretnek megfelelő fát hosszában két egyenlő részre hasítják, a belsejét kivájják, majd újból összeillesztik, és háncstekeréssel, vesszőgúzzsal

Hossza 1,5–2,5 m körül van, és végig nyírfakéreg, ill. hársfakéreg tekerés fedi (vö. nyírfakürt, „hárskürt”). A székelyek a hársfát szándokfának nevezik (innen a szádok kürt név). A megfelelő nyírfa-, ill. hárskérget fiatal fáról hántják le hosszú szalagokban, a fa törzsén körbe csigavonalban haladva, s ugyanilyen csigavonalban tekerik fel a kürt fájára, miután annak eresztékeit olvasztott fenyőgyantával gondosan becsöpögtették. – A Mátra vidéki fakürtökön bőr-, azaz szíjtekerés van, de ismerünk olyan alföldi és nyírségi származású fakürtöket is, amelyeknek külsejét viaszos vászon fedi. Herman Ottó a bakonyi kanászok kezében „szurkolt és juhbéllel kötött” – vagyis gyantával és juhbél-tekeréssel fedett – fakürtöket említ (kanászkürt). Az alföldi típusú fakürtök nagy részén – beleértve a mohácsi sokácok 3–4 m hosszú busókürtjeit is – nincs semmiféle tekerés, hanem a hangszertest két darabja közé az összeillesztés helyére valamilyen tömítő anyagot. pl. gyékénylevelet tesznek, amely vízben áztatva megszívja magát és betömi a hézagot. Általában nemcsak az alföldi „vízidudákat”, hanem a gondosabban tömített havasi fakürtöket is gyakran kell vízben áztatni abból a célból, hogy fájuk megdagadjon, és apró réseik elduguljanak, vagyis hogy ne szeleljenek. – A fakürt tompa, de átható hangja a havasokon vagy az Alföldön, megfelelő légköri viszonyok között 10–15 km-re is elhallatszik. E tulajdonsága miatt régebben országszerte kedvelt jelzőeszköz volt. – Zenei célra csak mellesleg használták. Hangsora, Bartók megállapítása szerint, a 11. felhangig terjedhet. Ez a hangkészlet már dallamjátszásra is alkalmassá teszi. A havasi románok néhol temetési szertartáshoz is használják (pl. Bukovinában), halottsirató motívumokat fújnak rajta. A székely hegyi pásztoroktól az utóbbi időkben a „katonamars” mellett leginkább az elveszett kecskéit kereső pásztor történetét lehetett fakürtön hallani. A hegyekben a pásztorok medvék és farkasok elriasztása céljából éjszakánként gyakran megfújták a fakürtöt. Orbán Balázs a korondi székelyekről azt írja, hogy a nyári szálláson „néha legközelebbi szomszédjuk oly messze van, hogy csak hárskürttel beszélgethetnek csendes estvéken egymással”. Az ilyen „beszélgetésekhez” bizonyára a hangjelek egész sorára volt szükség, amelyek azóta kivesztek a nép emlékezetéből. Ilyenféle szignálok valamikor az alföldi fakürtökön is szólhattak. Ecsedi István ebédre hívó tanyai fakürt rajzát közli Debrecen környékéről. – A fakürt Ázsiában, Európában, Afrikában ősidők óta ismert hangkeltő eszköz. – A naponta kihajtó pásztorok (→ csordás, → csürhés, → kanász) reggelente marhaszarvból készült kürtöt (csordáskürt, tülök, türkő) fújva figyelmeztetik a falusi gazdákat a tehén, a disznó kihajtására. A szarukürtöt maguk a pásztorok állítják elő, díszítik karcolással, sallangokkal, és igen megbecsülik. Éjjeliőrök, bakterok, toronyőrök szintén szarukürttel, réztrombitával jelezték az időt. – A szarukürtféléket Európa-szerte és Európán kívül is ismerik; és nemcsak olyat, amelyet a végéről szólaltatnak meg; hanem harántkürtöket is. (pl. afrikai népek; az antilop szarvának oldalára vágják a megszólaltató nyílást). A kürt a magyar nép legősibb eszközei közé tartozik. Krónikáink szórványos adatai is tanúskodnak erről. Anonymusnál és Kézainál pl. Lehel kürtje már szerepel. A Képes Krónikában Árpád vezér ivókürtjéről (szarukürt) is szó van. A kürt – nemcsak a magyaroknál, hanem más történeti lovas népeknél is – méltóságjelvény. Nemcsak szaruból, hanem értékesebb anyagokból, pl. elefántcsontból is készítették és díszes faragással ékesítették, amint erről a jászberényi múzeumban őrzött „Lehel kürtje” is tanúskodik, mely a 10. sz. körül készült, feltehetőleg bizánci munka. (→ még: tülök) – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967); ifj. Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest, 1968).