ÁLDOTT LÉGY, JÓ MAGYARORSZÁG!


Te voltál áldott menedékünk
Mikor ránk zúdult száz baj és gonosz
És most szívünk hálára békül
Ma felköszönt az elfáradt orosz:
Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!


Szegény, kifosztott Hungária
Magadhoz vettél árva gyermeket
S jóságodért nem adhatunk mást
Csak forró, hálás, áldó sziveket:
Üdvözlégy, áldott légy, jó Magyarország!


1923. febr. 18.

A CSODASZARVAS


Ükös ükünk, ősök őse,
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.


Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.
Csodaállat, csak elillant,
lombokon át, ha megcsillant.
Csak a nyomát hagyta minden
füves földön, fájó szívben.


Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.


Hejh magyarok, hajh szegények,
hova űzni azt a gímet?
Aki hajtja, belepusztul
asszonyostul, csapatostul.


Az is, aki látta, végre,
hagyja immár békességbe.
Tisza mellett, Duna mellett,
az a szarvas itt legelget.


Ázsiai nehéz szaga
ázott pusztán füstöl tova
s aranyszőre, mikor illan,
gyári füstön általcsillan.


Kortyolgat az ég tavából,
villó aggancsa világol -
ága-boga tükörképe
csillagvilág mindensége.


1933. júl. [?]

A falu szélén menyecske állingált. Királyian szép öltözete: sokszoknyája, piros muszuja és mellrevalója harsány életkedvvel virított ki a gyümölcsfák zöld hátteréből.
Megszólított.
– Adjon Isten, hová megyen?
– Adjon Isten. Körösfőre.
– S oda kihez?
– A templomba.
– Honnan igyekszik?
– Kolozsvárról.
– S onnan éppen ezzel a lóval?
– Nem éppen. Vonattal Sztánáig s onnét lóval.
Szemügyre vette a lovat, és örvendve mondta:
– Hiszen ezt ösmerem, ez a Kós mérnök úré Sztánáról. Csapja bé hozzánk, megetessük, megitassuk.
Bementünk a faluba. Mintha innen származtam volna el, és hosszú bujdoklás után most tértem volna haza: úgy szólított meg minden ember. Mindenki köszönt, megállt, kérdezősködött. Mindenki barátsággal nézet szemem közé, és szíves szóval invitált szállásra lovastul. Eddig sehol sem érzett, jó szívbéli melegség vett körül. Ez az érzésem nem is múlott el egész napon át, melyet Körösfőn töltöttem.
A lovat szállásba tettem, és elindultam a templom felé. A dombra kanargó úton színes csoportok igyekeztek szaporán. Délceg legények, ruganyos lépésű, sudár leányok, pirospozsgás gyermekek és megfontolt öregrendűek. Valamennyien ünneplőben: a legszebb magyar típus, a legszebb magyar népviseletben. A színek tobzódása, versengő virítása és tökéletes harmóniája több volt, mint piktúra: zene volt. Az üde és idillikus élet ünnepivé fokozott szimfóniája. Láttam azóta más népek viseletét, királyi díszfelvonulásokat, de ehhez a szépséghez foghatót azóta sem.
A csúcsos, faerkélyes toronnyal, négy melléktornyocskával és támpilléres, bástyás kerítőfallal ellátott, másfél száz esztendős, gyönyörű kis templom lassanként megtelt színes ruhájú emberekkel. Egyik oldalt a férfinép, másik oldalt az asszonynép foglalt helyet, példás rendekben. A pap beszélt a termékeny földről, az Úristen áldásáról, a kenyér és bor tisztességéről és Jézus Krisztusról, akinek emlékezetére megszegetik most az új búzából sütött, omló kenyér. Majd az úrasztalához járultak a hívek: előbb a férfiak és legények, aztán az asszonyok és leányok. Végül kiözönlöttek a napsugarat ontó ég alá, a tág mezőre.
Délebédre többen is hívtak, de bizonyos Péntek nevezetű gazda a legszívesebb szóval. Őhozzá mentem. A házban öreg cserepes, magasra tornyozott ágy írott terítővel és faragott bútorok fogadtak. Az asztal drága, szép munkájú varrottassal terítve.
Asztalhoz települt a népes család. Vidám szóval derítettük egymást. Miközben jóízűen falatoztunk az ízletes pulykapecsenyét, megfigyeltem: milyen tökéletes biztonsággal, könnyed eleganciával bánnak a késsel-villával ezek az eberek. Megfigyeltem: milyen keresetlen, hibátlan, ízes szép irodalmi magyarsággal beszélnek. Mennyi tudás, okosság, intelligencia és bölcsesség csillan meg szavaikban, eleven, derűs humorukban.
– Csupa Péntek van itt, s mégis húseledelt eszünk. Hogyan van ez?– űztem a tréfát.
– Kálvinista Péntek vagyok – felelt meg önérzetesen a gazda.
Ebéd után kiültünk a verőfényes tornácba, hogy pipaszó mellett hányjuk-vessük meg a világ sorsát. Odagyűltek a legények közül is jó egypáran. Pattogón folyt a beszélgetés, s a nagyurak nem vitték el szárazon. Az emberekben sem paraszti gőgöt, bizalmatlan úrfitymálást, sem alamuszi alázatosságot nem találtam. Csak tiszta közvetlenséget és jó meleg barátságot. Később átöltöztem odavaló ruhába, és a legényekkel karonfogvást mentem a táncba. Valami tágas csűrben, nyekergette két szál füstös a talp alá valót. Hosszúfonatos, pártás leányok mosolyogtak, karcsú menyecskék kacagtak csiklandósan. Eszeveszett jókedvem kerekedett. Táncolni kezdtem, ittasan a fiatalság és nyár sűrű illatától.
Mire észrevettem, alkonyodott.
– Haza kell mennem.
– Kár.
Visszaöltözködtem városinak. Előkerült a ló is. Viháncoló gyerekek vezették elő, gondosan fölnyergelve.
– Tartozom-e valamivel a vendéglátásért?
Péntekné asszony pirosra lobbanva tiltakozott:
– Az uramnak nehogy effélét szavaljon, mert tudom, vége a barátságnak.
Többen kérdezték: Sztánára megyek-é? Mert akkor legjobb, ha Sárvár felé veszem az utat. Sárvár előtt térjek be jobbra és addig menjek, amíg a vasúti töltésre bukkanok. Ott van egy őrház, abban pedig őr, aki útbaigazít.
Búcsúztunk. Útnak eredtem a lilásan szürkülő, jóval túl az utolsó házon. Valóságos diadalmenet élén haladtam. A vendégbarátság szívből fakadó cselekedete volt ez. Mikor elmaradtak, sűrűn kiáltották:
– Isten áldja!
– Lássuk máskor is!
És lengettek fehér meg piros kendőket.

Itt kezdődött a kaland bajosabbik része.
Pici kényelmesen poroszkált. Ha néha bátorságot vettem és meg-megcsippentettem a pálca hegyével, mindössze egy-két pillanatig ügetett szaporábba. Közben volt időm gondolkodni: összefoglalni kedvesen eltöltött napom benyomásait. Úgy éreztem, hogy megtaláltam Kós Károly egyéniségének kulcsát és kezemben van sajátos művészetének titka. Ezért az arisztokratikus, nagyszerű népért érdemes élni és dolgozni. Kalotaszeg a magyar nép esze és szíve. Magyar voltom tudata kellenes büszkeséggel áradt el bennem.
Mire elértem Sárvár szélét, ahol jobbra kellett fordulnom, egészen besötétedett. Közben hazaballagó bivalycsordába is keveredtünk. Pici szoborként állt meg a hullámzó fekete hátak és görbe szarvak erdejében. Negyedórát ezzel is eltöltöttünk.
Kocogtunk, ügettünk, megint kocogtunk, megint ügettünk. Erdőn kanyargott át a keskeny ösvény, melyet már jóformán látni sem lehetett. Beborult, és szél suhogtatta, zúgatta meg a feketén hajladozó lombkoronákat. A sötétség lassan olyan lett, mint amaz egyiptomi bibliában. Kezdtem kellemetlenül érezni magamat.
A lovacska minduntalan jobb felé akart vinni: be az erdő félelmes sűrűjébe. Alig tudtam az ösvényen tartani. Végre, teljes órai lovaglás után, elértem a síneket. Az őrház felől mérges kutyaugatás fogadott.
– Halló!
Előbújt az álmos vasutas.
– Merre visz az út Sztánára?
– Az állomásra vagy a faluba?
– Hát az kettő?
– Persze. Honnan jön és kit keres?
– Körösfőről jövök. Kós mérnök urat keresem.
– Nem jó úton tetszett elindulni. Oláhnádas felé kellett volna menni. Most tovább kell haladnia egyenest a faluig, onnan aztán át az állomáshoz. Bíz az nem rövid út.
– A síneken nem lehet odajutni?
– Nem, mert közben híd van, amelyiken csak talpfák vannak keresztben. Ló azon át nem megyen.
– Más rövidítés nincs?
– Van, de nem ajánlom.
– Csak ajánlja nyugodtan.
Fáradt voltam a tánctól, a lovaglástól, szerettem volna mihamarabb ágyba kerülni. Meg az és is veszedelmesen sötét volt.
– Hát tessen itt egyenesen lovagolni – magyarázott a vasutas –, amíg jobb felől tart az erdő. Akkor tessék jobb kézre betérni az erdő és egy tarlóföld között. Itt eljut a sztánai alagútig, ahol megkéri a katonákat, hogy eresszék át fölötte. De vigyázzon itt is, túloldalt is, mert a katonák hamar lőnek.
– Köszönöm.
Darabig tanácstalanul állottam, végül is nekivágtam az útnak.
A tarlóföldnél jobbra kanyarodtam. Csak úgy ösztönösen, mert látni nem lehetett. Rövidesen felfedeztem, hogy belegabalyodtam az erdőbe. Ágak csaptak szemembe, tüskék akadtak ruhámba. Le kellett szállnom és kantárszáron vezetnem a lovat. A fák leveleit monoton kopogással kezdte verdesni a megeredt eső. Lihegve küzdöttem magamat előre a vaksötétben. Átizzadtam és megáztam. Hol vagyok? Hová jutok? Végérvényesen eltévedtem.
Órákig tartott ez a vergődés. Közben cifrázva szidtam a lovat, magamat, Kós Károlyt, Körösfőt és az egész Kalotaszeget. Majd röpke, bensőséges fohászokat küldtem az égi hatalmakhoz.
Egyszer csak csúsztam és zuhantam. A kantárt elengedtem. Mikor ütődötten, összehorzsolva megállapodtam valahol, tisztán hallottam, hogy a ló, magasan fölöttem, jóízű nyugalommal ropogtatja az ázott füvet. Ágakba, bokrokba kapaszkodva, tapogatózva másztam vissza a meredek lejtőn a ló után. Homlokom frissen karmolt sebeit marta az izzadtság. Az eső szakadt.
Felültem a lóra, és hagytam, hogy vigyen lefelé, amerre akar. Hirtelen, kétségbeesett ötletből kiabálni kezdtem. Teli tüdőből, magyarul és románul:
– Halló! Segítség!!
A felelet nem sokáig késett.
– Bumm! – egy lövés hatalmas dörrenése reszkettette meg a levegőt. Pici idegesen rázkódott össze. A közelben lombok fekete sűrűjén keresztül fények imbolyogtak.
– Stai! Állj!… – kiáltotta valaki. – Ki vagy?
– Utasember. Eltévedtem az erdőben.
– Hová mégy?
– Sztána állomásra.
Alig tettem ötven lépést, újra kezdődött a barátságos párbeszéd:
– Stai! Ki vagy?
Végre elértem az alagúti őrszobát. A viharlámpás vibráló fényében négy szurony villogott felém. Egy katona hozzám jött, és arcomba világított. Megenyhülten mondta:
– Gyere be!
Bementem a házba, és leroskadtam a kemény vaságyra. Tagjaimból zsibbadtan sugárzott ki a fáradtság. Kisvártatva alkuba kezdtem.
– Átengednek az alagút fölött?A katonák gyanakodva súgtak össze, majd megkérdezték:
– Hát már nem Sztánára akar menni?
– De oda.
– Akkor miért kívánkozik visszamenni az alagút fölött? Akkor értettem meg, hogy a koromsötét éjszakában, szakadó esőben, árkon-bokron, tüskén-bozóton keresztül, már átalmentem a hegyet, amelyikben az alagút fúródik. Kétszáz lépésre voltan Sztána állomástól s még annyira sem a Kós házától. Közben dübörögve robogott el az utolsó éjszakai vonat.
Odisszeám véget ért. Mikor megálltam a sötét Varjúvár előtt, fél kettő volt éjfél után. Soha sehová nem érkeztem még ilyen boldog, mély sóhatással.Megzörgettem a kaput. Az egyik nyitott ablak mögött világ lobbant. Sürgető, ébresztgető kamaszhangot hallottam:
– Apu, apu! Keljen fel! … Megjött a ló.

Kós Károly kaput nyitott:
– Bújj bé!
Künt elszállásolta a lovat – hiába, az állat az első! –, azután kenyeret, szalonnát, túrót rakott elém. Bort hozott és poharakat.
Jólesett a harapnivaló: farkaséhes voltam. És jólesett együtt ülni evvel a nyersbeszédű, melegszívű művésszel, az egyszerű, faragott bútorok között. Kalandomat mesélgettem. Kós közbevágott:
– Marha! Ha rábízod magad a lóra, már rég itthon vagy. Én akárhonnat jövök haza vele, mindég alszom. Csak itt ébredek meg a kapuban.
Mikor eléadtam, hogyan jöttem átal a hegyen, Kós csak nézett rám meleg szemekkel. Aztán azt mondta:
– Nyakadat szeghetted volna, a fene egyen meg!
Erre inni kellett.
Ideje volt, hogy nyugovóra térjünk. Én a Kós dolgozószobájában kaptam ágyat.
– Az ablakot csukd bé. Nem mondom, hogy jól aludj. Tudom, alszol amúgyis.
Tálba mosdóvizet öntött és magamra hagyott.Künt elállt az eső, csillagok pislogtak a Varjúvár fölött. Kinéztem az ablakon, és nagyot szippantottam a fenyves levegőben. Nem árt a friss levegő, gondoltam és nyitva hagytam az ablakot. Kifújtam a lámpát és lefeküdtem.
Hajnali szürkületben arra riadtam, hogy hideg vízhullámok csapnak arcomba. Felültem az ágyban.
A mosdótál vizében fekete varjú állott és feredőzött. Szárnyával sebesen verte a vizet, bőven összefrecskelve ágyat, falat, íróasztalt, könyveket és írásokat. Úszott minden. Aztán átröppent hozzám az ágy karjára, s miközben hunyorogva, szemtelenül pillogott rám, nyugodalmasan tollászkodott.
Fölugrottam, és hajkurászni kezdtem. Rászállott az íróasztalra, és fölborította a tentát. Végre kiröpült.
A zajra bejött Kós. Felöltözve, útra készen. Végignézve a nagy pusztuláson, rám ripakkodott:
– Nem megmondtam, hogy becsukd az ablakot.
aztán enyhébben:
– Itt lakik a fedél között a dög. Ha szerét ejtheti, belátogat, és összerondítja itt az egész irodalmat.
A reggeli vonattal együtt jöttünk be Kolozsvárra. Fáradt voltam, de gazdag és vidám. Kerek hétig párnákon ültem a szerkesztőségben, és a Picire emlékeztem. Így ért véget kalotaszegi kalandom, életem három év előtti epizódja, melyet, íme, elmeséltem a krónikás hűségével: Kós Károly nagyobb dicsőségére.

(Megjelent az Erdélyi Helikon 10. számában, 1933-ban.)

A népszokás szerint az, akit április elsején rászednek, a bolondját járatják vele. A rászedett személy az április bolondja.

Több országban elterjedt szokás. Eredete nem tisztázott. Talán a bolondos áprilisi időjárásból ered. Egyik magyarázata szerint kelta népszokás volt, hogy április kezdetén vidám, bohókás tavaszi ünnepeket ültek. Más magyarázat szerint IX. Károly egy rendeletéből ered. 1564-ben az új esztendőt április 1-ről január 1-re tétette. Az akkor szokásban lévő újévi ajándékozás megmaradt, de a rendelet után április elsején már csak bolondos ajándékot adtak egymásnak az emberek.

Késõbb értékes ajándékok helyett inkább tréfákat küldtek, s végül kialakult az a szokás, hogy a hamis évkezdetet hamiskodással ünnepelték meg. Még egy másik feltevések szerint az április elsejei tréfák gyökerei a háború istene, Mars tiszteletére rendezett római "bolondok ünnepére" vezethetõk vissza, mások eredetét Indiában keresik.

Valószínûleg valamilyen téltemetõ, tavaszköszöntõ pogány hagyományból eredt, s már az ókori görögök is megtréfálták, "április bolondjává" tették egymást ezen a napon.

A néphagyományok április elsejéhez kapcsolják Jézus "Pontiustól Pilatushoz" küldésének a mondását, Júdás öngyilkosságát, Lucifer "pokolraszállását". Ezen hagyományok tudatlanul is, de megőriznek eseményeket, melyeket a későbbiekben már az átlagember nem tud magyarázni.Az április elsejei évkezdet Franciaországban 1564-ben, Németországban 1584-ben szünt meg!Mind a két április elsejei mondás bolondot és szamarat említ:

"Április bolondja, május szamara!"

Április bolondja,Felmászott a toronyba,

megkérdezte hány óra,

féltizenkettõ,szamár mind a kettõ."

Április 1 a néphagyományban

Ez a nap a szerencsétlenebbek közül való. Ilyenkor kellett futó növényeket – babot, dinnyét, tököt – ültetni, hogy hosszúra és szépre fejlődjön a növény. Egyes vidékeken megválasztották árpilis bolondját, de ez a tradíció hazánkban inkább a pünkösdhöz és a pünkösdi királyválasztáshoz kötődik.

A gazda ma is örül az áprilisi szeszélyes, esős időnek, hiszen ha nedves az április - jók a terméskilátások.

Bolondok uzsonnája

Künn a ház előtt, a fa árnyékában terített asztal. Ott ült Április Bolondja meg a Kalapos, és teázott. Kettejük között egy mormota szunyókált. Április Bolondja meg a Kalapos rákönyökölt, mint valami párnára, s a feje fölött beszélgetett.
"Hű, de rossz lehet ennek a szegény Mormotának - gondolta Alice. - Még szerencse, hogy alszik, és nem érzi."
Az asztal hosszú volt, de azért mindhárman az egyik sarkán szorongtak.
- Nincs hely, nincs hely - kiáltozták, amikor megpillantották Alice-t.
- Dehogyis nincs - méltatlankodott Alice, s leült egy székre az asztal végén.
- Igyál egy kis bort - kínálgatta őt nyájasan Április Bolondja.
Alice keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak teát.
- Nincs is bor - szólt.
- Nincs bizony - mondta Április Bolondja.
- Nem illik azt kínálni, ami nincs - jegyezte meg Alice mérgesen.
- Nem illik leülni sem annak, aki nincs meghíva - mondta Április Bolondja.
- Nem tudtam, hogy ez csak a maguk asztala - felelte Alice. - Többnek van terítve, mint háromnak.
- De kócos a hajad - mondta a Kalapos, aki eddig csak kíváncsian fürkészte Alice-t, s most szólalt meg először

Alice Csodaországban 7. fejezet.