Elfolyik lassan a hideg nap,feketén dermed meg a fatörzs,fehér hab oszladozó bársonyaa fagyott föld hullámain.S a Duna habja, magába szívjaa város keserű illata.S mint szerető anyák karjafénycsóvákkal betakarjaa tovaringó hullámokat a híd,repedéseiben őrzi örök századokig.S dicső vár vaskos falai,nem törték meg idegen kezek tapadásai.

Betonba fagyott a sár,őriz porladó levél foszlányt,mibe belesír a szél...Sötét az éj, a folyó mély,fekete lepel ring a part mentén.Halk hangok szűrődneka vendéglő fényeiből,koccintásokban csengő szerelmek,duruzsoló történetek...Hangfoszlányok hidegen altatnak,tél reszket a hajamban.

Halk fátyol sötéten lebben,mikor az arc megpihen a szélben.Lassú léptek templomba térnek,feketén konduló harangok zenélnek,a szív templomában reményt kérnek. Fénytelen a templom, nincs ablaka,de fényben fürdik mécsesek hada.Lángtengerből éled az élet,itt örökké él minden lélek,csorduló könnyekből eszmélnek.

Halk remegés a testhez ér,jégbe mártott hevületa bőr peremén.Reszkető ajkak zihálása,megfeszül a szembogár,ősi erőt a test kitár.Csókba fulladó nyak-ormokonlüktető harapás,hajba tépő markolás.Test a testben, puha olvadás,megfeszült harci tánc.Tűzben égő leheletekhalk árnyakat suttognaka forró ölelésbe.

Sápadt álomhaldokolni térkopott faluutcakövén .Fagyott a föld,álmos a vidék,hazatérőknekhideg menedék.Csupasz ágakbahalált fúj a szél,ősi táncbanem hevül az éj.Elmenni féla reménymagyar földbe ássalegszebb sírhelyét.Ázva, fázvanaptól elzárva,olcsó kabátbanőrködik a szó,a becsületszó:maradni, de élve,kőbe belevésve,a haza nem eladó.

Fáradt virág borul a keresztre,hervadásba ringatja a temető,megrezzen minden fű, s fenyő,ha borús ég alatt mesél a Teremtő. Nyárfa minden ágagyökerébe hatol,nemzetem virágaőseinkbe karol. Ha hull az eső, minden könnyebelesimul a földbe.Hevesen folyik, mint a vér,ha mélyben magyar csonthoz ér. Kéken simul az égpiros pipacsok ölén.Hová menjek én!?Otthonom csak itt lelném.

Haldokló napsugáraz év utolsó alkonyánmég erőt vesz magán,s belefolyik a városba,elcsitul a vágyakban. Erőtlenül remeg az aszfalton,halkan gyöngyözik a hajamon,üres szellőre találhűvös kezeim nyománbúcsúztatja számtalan darumadár... Fekete gomolyag halkan duruzsol,vezért követve szárnyal,szívembe mar e gyászdal.Templom harangja megkondul,belül egy könny lecsordul.

Ringató hajnalban,hűsítő záporban,magányos reggelen,könnyező emberen,ott leszek bíborban,ott leszek sárgában,kéklőn simulok a tengeren,ha már rég nem leszek...Akkor is téged kereslek,meleg fény majd átölel,bíborban, sárgában,ringató hajnalban,hűsítő záporban,magányos reggelen,könnyező emberen,s a kéklő tengeren... 

Lassan elhamvad a nap,bearanyozza a feketéllő tornyokat,vele hal meg most ez a pillanat.Halkan tűnik, nesztelen,elröpíti halkan a szívemet,valahol megtalál,a világ másik oldalán. Talán bánt most sok szó,ígéret földjén vakító a napfény,oly fájó...S a szív csak botorkála világ másik oldalán.Fényes csillag hallgatja csupán,szerelemért kiállt, mi bánt.

Mint egy sötét dobozt ha kinyitnakés beszűrődik a fény,úgy ébred a horizonton az ég,az év utolsó reggelén.Halk lángcsóva folyik a házak felett,ráborul a kopasz ágakra,csókon hint az álmokra.Füstöt álmodnak a kémények,sietős most csak a madárhad,az álom ma csak hálát ad.