Magányod pihen párnámon,pillámon őrzöm látásod,öröklétig kivárom,hogy újra járom járásod.Minden léptem lehet a vég,gyere, csókolj még.Vihar verte szenvedély,pihenj meg a lány ölén,míg tapint a léte,csak egy a reménye,eljön az örök nyárkarod oltalmán.Betonba gyúló szikrám,a soromig rád vár,minden más elmúlik majd,az idő fátyla betakar. 

Nézd, mily kacérez a bolond tavaszi szél,mint csapongó kéjbeletép minden ágba,őrült dallamát játsszaa kopasz nyárfa.Az égbe karmol kegyelemért,de túl messzi a fehérség,zúgása eltompul,de ő kiált konokul. Szerelem, szerelem,rohanó rejtelem,szívrabló rettenet,süvítő tűzparipa,gyors gyönyör a magasban,arcul csapás a betonban.

Sziklán állok,csapkodó hullámoknem érnek el.Türkiz tengernapot csókolködös horizonton.Szürke selyem,meztelen testemnapfényt lángolhullámzó ruhámon.Szél párnán szunnyad a lét,felszippant a vég.Felkap, felborzol,elhint, feloldoza rabló messzeség. Ázott virágutcakő porán,rozsdás kerítés árnyahalott szirmokutolsó látomása.

Kegyetlenül kattog a falon,megkondul utcán, téren,díszben őrzi karom,egy szavát sem értem.Ismeri minden vétkem,átkos tévedésem,múló létem, halálom,rajta kérem számon,senki máson.Ő tudja egyedül,csak ő, csak ő,a múló idő...

Halk suhanás simul az ágakon,meztelenül virágbontó tavaszon,ablakon át szédül a hajamba,könnyet simít meredt arcomra.Kék a pokróc, régi a magány,rám talált fuldokló pilláim nyomán. Szemembe néz, hűvösen figyel,megragad, nem ereszt el.

Parfüm a polcon, tollak az ágyon,testem halott agyhullámon,képeken létem, ruhák a széken,hogy mennyit érek, könnyet kérek. Pszichológusok hada, mindenki tudja,miért nem kattan egy boldog óra,miért rángat az álomgyötrő hajnalt szülő párnámon? Vörösek a rózsák, forró a tűz,ég a bőröm, csontomon gyengül,ravatalom máglya, egyedül a másvilágra,utolsó csókom virágok koszorújára.

Fehéren gördül a sziroma beton repedésein,míg hervadást lelaz öröklétben.Vihar volt.Még mindig néma a csend.Lassan elhalkul a moraj,mint ahogy visszatéra ház illata,ha eltűnik az emberek szaga.Cafataiban sír a remény,hogy még visszatéra felakasztott boldogság... Mily könnyű volnaeltűnni a porral,magasan szárnyalvaszeretkezni a széllel,s napot siratniegy kopott tetőn.

Pirosan ringó álmok,kerti tulipánok,piros kis papucs a fűben,babán fésülve,kicsi szoknyák fodrán ülvea coffunkba fújt a tavasz.Sárgát lehelő nárciszok,ebédet gőzölgő udvarok,napba piruló arcok,"én most királylány vagyok!"És a kacajjal itatott fakoronákelszédültek a kék hintán.Kutató szemek a bozótok alatt,kincset találtak minden nap.

Sokáig vár megint a szív,s a szeretet csak követel,billentyűk morajában fájdalom menetel,s az óra elmorogja perceiben a kínt. Lengedeznek a tavaszi álmokrügyet bontó reggelen,halvány képe már a jelen,őt is elrabolták mások. Karcol minden szívszilánk,mikor összesöpri a józan ész,képzeletben oly merésza könnybe hajított boldogság.

Halványan hajol a hajnal,alvó ablakok alatt.lenge lepedőn lángol a lélek,könnyet kóstol keserűen a kedd.Régi ráncokat rántja ránk a reggela tükörben tátongó téveszméken.Áldva átkozná álmaita munkába mocorgók moraja.Nincs neve a napnak,ismeretlen irományban igazítjajelentéktelen jelek jelentését.Semmibe süllyed a sikerszombatok szövet székein.