A kartali ugróst ma már csak a lakodalmi vőfélyek kettes tánca őrizte meg, s bizonyos mértékig a lakodalmi menettánc önállósult formájának kell értelmeznünk. Esetünkben a nyolcados alaplüktetésű zenére tulajdonképpen negyedes ritmusú motívumokat járnak, így tulajdonképpen a verbunk és az ugrós keveredéséről kell beszélnünk.
A Fejér megyei parasztok és uradalmi cselédek leggyakoribb régies stílusú tánca a párosan járt ugrós, amit nevezhetnek "verbunknak", "ugrálónak" és "bérestáncnak" is. A mezőföldi ugrós mozgáskincse és ritmikája tulajdonképpen a kanásztánc eszköz nélküli változatának felel meg. A vidéken úgy tartották: "Amikor a bottáncot járja, mintha ugróst járna.
A nyugat-tolnai Sárközben, a Fejér megyei Mezőföldön és bácskai Duna mentén "ugrós", "háromugrós", "bérestánc", "cinege" néven ismerték e táncfajtát. E tánc - Dél-Dunántúl más területeihez képest - kevésbé őrizte meg a kanásztánccal való közvetlen kapcsolatát, tánckísérő zenéjében pedig már idegen eredetű (polkaszerű, cigányos, délszláv) dallamokat is felfedezhetünk.
Az ugrósok helyi típusait, zenéjét, motívumkincsét gyakran alkalmazták marsként, azaz lakodalmi menettáncként is, és a két táncforma, az ugrós és a mars párhuzamosan marad fenn. Néhány helyen (Kalocsa-vidékén, Solt- és Tápió-vidékén) azonban a mars teljesen kiszorította az ugrós más formáit és önálló típussá vált.
A marsot ezen a vidéken "ugrálásnak", "kísérőnek", "trappnak", "marhatrappnak", "druzsba" (kisvőfély)-, vagy "pajtástánc" hívták, és leginkább a mulatságok elején, majd végén járták. Öt–hat legény összekapaszkodva, táncolva kísérte a zenészeket a tánchelyre, így adva tudtul a falu lakosságának a mulatság kezdetét.
A hosszúhetényi mars a dél-dunántúli menettáncokhoz hasonlóan a lakodalmi szokáskörön belül fordult elő a leggyakrabban. A tánc kíséreteként általában német eredetű indulózenét, de elvétve régiesebb dallamokat is játszottak. A táncot kis és nagy körökben, vonalban és párosan is járták. A nagyobb alakzatok alkalmilag kisebb, páros és szóló formákká is átalakulhattak.
Duna-Tisza közének egyik legéletteljesebb tánckultúráját a kalocsai szállásokon találtáka kutatók. A megkésett paraszti polgárosodás sajátos, csak e területre jellemző népművészetet hozott létre. A 20. század elején született meg az a fajta díszítőművészet, amely a hazai és külföldi közvélemény előtt híressé tette Kalocsa környékét.
Rábaköz egyik legjelentősebb régi stílusú tánca a dus. A dus nevét a régi magyar (de szláv eredetű) duska, vagy a német tusch szóból eredeztetik. A tánc többféle szerepkörben fordult elő: lehetett menettánc, kocsmai mulató tánc, vagy szórakozó tánc. A tánc formai sajátossága tekintetében megjelenhetett szóló férfitáncként, páros vagy csoportos táncként.
Az ugrós táncok legfejlettebb típusa az Alföld keleti és déli részéről származik. E területen az ugrós típusú táncot "oláhosnak", "oláhtáncnak", "féloláhosnak", "kondástáncnak" nevezik. A parasztság körében már a 20. század első felében sem nagyon volt divatos, azonban a pásztorok, cselédek, és a cigányok megőrizték emlékét.
Az ugrós tánctípus legfejlettebb változata az Alföld keleti, északkeleti peremvidékén található. "Oláhos", "oláhtánc", vagy "romántánc" néven tartották számon. Szórványos, de elég következetes előfordulása (Kállósemjén, Tyukod, Kék) a tánc korábbi, szélesebb elterjedtségére utal, de a 20. században már csak a pásztorok és a cigányok őrizték meg.