a beton repedésein,
míg hervadást lel
az öröklétben.
Vihar volt.
Még mindig néma a csend.
Lassan elhalkul a moraj,
mint ahogy visszatér
a ház illata,
ha eltűnik az emberek szaga.
Cafataiban sír a remény,
hogy még visszatér
a felakasztott boldogság...
Mily könnyű volna
eltűnni a porral,
magasan szárnyalva
szeretkezni a széllel,
s napot siratni
egy kopott tetőn.
Gyerekzsivajban kavarogni,
őszinte arcpírt csiklandozni,
majd megtanulnak hazudni...
Csókot ontók hajában ülni,
mikor elvárást ölel a műköröm,
ez a szív is ki fog ürülni...
Szenvedő anya vállára simulni,
s óvni őt,
ki utolsóként tudott remélni,
hogy egyszer még eljövök.
Mily könnyű volna
semmivé lenni,
egy kő őrizné
karcolt nevemet,
hol megkönnyezne a sajnálat,
mi ócska gőgbe kondul,
ha a hát megfordul.
Segítő kezet undorral eltoltak,
ők majd a legszebben siratnak...
Nem érdemlik az életem,
mily könnyű volna az énekem...
De a halál életet követel,
hol könnyekben fuldoklik az est.
Elmorzsolja perceit az idő,
halkabban zihál a tüdő.
Vért ont a szív,
fáj a seben minden öltés,
mint a mellkasba fojtott üvöltés.
Nincs gondolat.
Kong az érzelem.
Megdermedt húsdarab.
Nem is ember,
valami más...
Arcba száradt
könnyek nyomán
lassan elaltat a magány.
