Harkai István
Hazám
Megmondták, hogy honnan jöttünk,
mert ezt Rómában és Bécsben
latinlelkű és vandálhitű
atyámfiai ezt nálunk mindig
jobban tudták.
A hun nép annyira Tüneményes,
hogy csak a Holdról látszik
az ellenünk emelt fal.
A világot hiába hódították
meg többször is,
hiába adtak kereket,
nadrágot, gyufát és
atombombát a világnak,
nevük mögött fehér a térkép.
Atillának csak Izmirben
emelnek szobrot, mert nyugatnak
barbár és ördög,
pedig megkímélte az élveteg
Rómát, hogy hazát adjon
a vandáloknak, gótoknak,
galloknak, s mindazoknak,
kik tűrték ostorát.
Csalás és csalárdság,
oktalan áldozatok a puhány
Európáért,
pogány testvérháború a
szeretet egyeduralmáért –
s mire kereshetnék múltunkat –
már csak görög és latin
ferdítésben lelhetjük meg,
mert az vált hitelessé.
A nép ajkán élő, a mesékbe
bujdosott igazság – ma puszta babona.
- Hol az írás? Tudakolják a
nagyokosok – s közben álszenten
hallgatna Nagy Károly – Hunt,
Pázmány-Vecellin gyilkosságairól
kik rovásos táblákat égettek
íróikkal együtt – s rótt aranylemezeinket
Isten nevében pápai
legátusok vitték a Vatikánba.
Az elnyomott éhes lázadása,
ma jogos hazaárulás
mégha éhségét Moháccsal
is csillapítja.
Embertelen kínokat álltunk emberül.
Hazát adtunk a hontalanoknak:
tótnak, rácnak, lengyelnek,
szásznak, zsidónak, svábnak,
cigánynak, románnak –
s minden menekvőnek –
de ma már úgy kell beszélni
önmagunkról, hogy tessen azoknak,
akikért vérünket adtuk,
s köztük olyanoknak,
akik nem tudnak a múltból
a jelenért élni, mert
a múlt nem az övék,
csak belőle élnek, de benne soha!
Hazájuk valójában a nagyvilág,
s a hely, hol javakat kapnak –
csak addig otthonuk, míg gyomruk
takarodóra nem kordul.
Balga humanitásból lemondunk
a házigazda elemi jogairól,
s odaadjuk tetsző értékeink –
egyetértünk udvariasan,
míg végül gyermekünk is megzavarodik.
Ők pedig egyetemességről
disztingválnak jólfésült mondatokkal –
de azt nem tudják,
hogy a tudományokon már épülő
egyetemes emberi kultúra oltárán
csak értékeket lehet áldozni,
tiszta és megtisztult nemzeti múltakat.
Minket nem várnak idegenben
tárt karokkal – nekünk úgy kell
együtt élnünk – hogy hazánk
házunk is legyen,
hogy erős gyökereink láttán
a vendég is melléfonja az övét.
Tudnunk, szeretnünk kell,
hogy ne hagyjuk önérzetünket
elidegeníteni – amire előszeretettel sütik
a nacionalizmus rosszul metszett bélyegét.
Ne feledjük, hogy áldozni csak akkor
van jogunk, ha ezt minden nép
velünk teszi,
s magyarságunk egy bolygónyi
hazában már az egészet szolgálja,
s azt, hogy színesebb legyen
az EMBERISÉG.
(1977. augusztus 20.)
MAGYAR
Népek karában, ó, mi vagy te,
Én népem, hősök nemzete?
Teremtés méhiben vajj fogant-e
Több ilyen bűvös, szép rege?
Áldott s dicső vagy mindörökre!
Ami nagyot s merészet szív akar,
Egy szóba van foglalva össze:
E szóba, hogy: magyar.
Az istenagyban legszebb gondolat,
Szabadság fölkent bajnoka,
Dicskör övedzi büszke homlokod,
Kebled az Isten hajloka.
Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,
Neved virágot s vészt kavar,
S a gondolat oly fönncsapongó
E szóra, hogy: magyar!
Sápad nevednek hallatára
Az áruló, az orv, lator;
De azt gyönyörrel átaljárja,
Kiben nemes szív lángja forr.
Emelkedik, ki tégedet hív,
A neved ünnep és vihar;
Dobban, megindul mindenik szív
E szóra, hogy: magyar.
A zsarnokok halálos ellene,
Jónak, nemesnek hű paizs;
És él a nagy Rákóczi szelleme
Még legkisebb fiadban is.
Harag sápasztja elleninket,
Reszketve ejti neved a cudar,
De átaljár szent tüze minket
E szónak, hogy: magyar.
Történeted nagy vértanúság,
Szebb, mint a szentek élete;
Bús lapjain sok mély tanulság
Vérrel irott költészete.
Rád annyi ellen dühe rontott!
Kalászos rónád bús avar...
Ó, mennyi köny és gyász borongott
E néven, hogy: magyar!
De vértanúid szent porából
Új, lelkesebb lét sarjada;
A honfibúnak viharából
Támadt az eszmék százada.
Hiába könny s vér nem patakzott:
E nemzet él! - Él, mert akar!
És minden érzés összehangzott
E szóban, hogy: magyar.
Népek karában újra nagy vagy,
Kossuth, Széchenyi nemzete!
És nőttön-nő a te hatalmad,
Előtted új fény ezrede.
Eszményekért küzdj lelkesedve:
S ne félj, hogy törzsököd kihal!
Vigy lelket a népküzdelembe,
S uralkodjál, magyar!
S mi megmaradt a zord napokból,
Törd össze mind a láncokat!
Űzd el fönséges homlokodról
A visszatérő árnyakat!
A pírt, a véres képek árnyát,
Mi a sötét napokra vall,
Törüld le és minden bilincset
Törj össze, ó, magyar!
Dicső tusákra nyílik a határ,
Mienk a dús jelen s jövő,
Ránk még pazar győzelmek üdve vár;
Üdv, mit a költők álma sző.
Most álom; majdan ragyogó valóság,
Mert érte küzd a fő, a kar. -
Emeld az Eszme lobogóját
Magasra, ó, magyar!
Népek között te léssz az első,
Én népem, hősök nemzete!
Csodákat lesz életre keltő
Fajunk jövő története.
Rettegni fognak s áldni téged,
A neved ünnep és vihar:
És visszazengik ezredévek
E büszke szót: magyar.
Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.
Nemcsak a vér: szellem jogán.
Szellemetekből, ti dicső nagyok,
Növekvém és táplálkozám.
Honszerelem! Vess tiszta lángot!
Jöjjön, ki vélünk érez és akar:
És meghódítjuk a világot
E szóval, hogy: magyar!
[1891. március 15.]
verséhez