(Olvasmány I., Kocsis István könyveiből, 2. részlet)
(folytatás a 276. oldalról)
Ki a szakrális fejedelem, ki a szakrális király?
A szakrális fejedelem (szakrális király) Híd a földi és az Égi Világ között. Ő az, aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal.
Méltóságát megalapozhatja a származás, de nem feltétlenül, mert ami nélkülözhetetlen, az beavatásának sikeressége. A beavatás az, ami ,,megteremti a szakrális fejedelmet”. Pál apostol írja az egyik legismertebb szakrális fejedelemről, Melkizedek világkirályról: „nem a testi leszármazás törvénye alapján lett azzá, hanem a halhatatlan élet erejéből”. (Zsid 7,16)
A szakrális fejedelmet nem véletlenül nevezik kétszer vagy másodszor születettnek, vagy olyannak, aki legyőzte a halált.
A szakrális király az a szakrális fejedelem, aki hivatalosan, megkoronázottan uralkodik egy királyságban. A világkirály pedig első a szakrális királyok között, s önként fogadják el a népek (királyok) az uralkodását.
Vitatott kérdés, hogy a szakrális király, illetve világkirály mellett minden időkben volt-e társuralkodó, vagy pedig az első időkben mind a világkirály, mind a szakrális király uralkodó és pap volt egyszemélyben. Mi azt hisszük, hogy igen.
A világkirály az osztják hagyomány szerint lelket megtoldó uralkodó. Neve: Világügyelő Férfi. „Az ember eltöpreng - írja Giorgio de Santillana és Hertha von Dechend, a mítoszkutató szerzőpáros -, vajon ez a »Világügyelő« nem nyúlik-e vissza még távolabbi időkbe, a Gilgamesig...”
René Guénon szerint a világkirály (Isten jobb keze, az Igazság keze, Őrző, Úr, hírhozó, közvetítő, jövőbe látó, jövőirányító, Istent szemtől szembe látó, isteni fényt árasztó) ma is létezik, csak láthatatlanul.
A Hamvas Béla bemutatta archaikus hagyomány a világkirályt kocsihajtónak nevezi. Hamvas tulajdonképpen himnuszt ír hozzá, ezért róla szóló sorait himnuszként kell olvasnunk. Túlzásairól tudomásul kell vennünk, hogy túlzások, de hiteles és szép túlzások. Így ír: „A király a kocsihajtó. A vezető az Úton, amelyen az emberiség közösen az eredethez, az isteni létbe visszatér. (...) A király nem tesz egyebet, mint művel. Szakrálisan műveli önmagát, hogy fénye fényesebb, értelme értelmesebb legyen, hogy ez a fény és értelem szabadon és lenyűgözően sugározzon a nép egészére, hogy példa legyen és világosság.”
A szakrális királynak jelmondata lehetne (többek között Mátyás király élt e jelmondat szerint): királynak lenni azt jelenti, mint szüntelenül Isten-ítélet alatt állani.
Az igazság és a szeretet a szakrális király érzelemvilágában, gondolkozásában és magatartásában természetesen szétválaszthatatlanok, azaz harmonikus egységben vannak jelen. A gyűlöletet és az önzést nem ismeri, hisz már beavatása során legyőzte a gyűlölködés és az önzés minden fajtájának a kísértését.
A szakrális királyt nem véletlenül nevezik igen gyakran igazságosnak, igazságosztónak vagy az igazság védelmezőjének. Nem véletlen, hogy megjelenése környezetéből nem a félelem, hanem a nyugalom és a biztonság érzését váltja ki. Felfoghatóbbá válik ez, ha azt is figyelembe vesszük, hogy beavatása éveiben (évtizedeiben?) képessé vált szétválasztani a fényt az anyagtól önmagában, önmaga egyéni létében, azaz képessé vált létezésének középpontját földi létében áthelyezni Időtlen Énje középpontjába.
... a szakrális fejedelem bevatásának titkát őrzi a magyar mitológia, archaikus népmeséink valamint szerves, természetes műveltségünk. De a kérdés tanulmányozásának módszertanához hozzatartozik, hogy azt se tartsa a történész sem elfogadhatatlannak, sem elképzelhetetlennek, sem szégyellnivalónak, hogy helyes megtapasztalni a régi korok életformáját - mondjuk a kapálástól vagy kardforgatástól a szakrális király beavatásáig. Ha úgy tetszik, nevezzük ezt a régi korok tanulmányozása szubjektív megközelítésének.
A szakrális király nem azonos az ún. istenkirállyal vagy az égi eredetű királlyal, hanem ezeknél több. Az istenkirály vagy az égi eredetű király a hanyatlás korszakában jelenik meg, amikor régi, de halványuló emlékek alapján (tulajdonképpen a valódi szakrális királyra emlékezvén) tekintik a királyt - a be nem avatott királyt - emberfölötti lénynek. A szakrális királyság korában, amikor a szakrális hierarchia a meghatározó, ez elképzelhetetlen, mert a király is, a szakrális hierarchiában lejjebb elhelyezkedő többi beavatott is tapasztalatok alapján minősít. Égi eredetű vagy isteni létezésű az ő tudatukban egészen más. Ők pontosan tudják, hogy ki az Időtlen Égi Én, és azt is tudják, hogy a beavatás meditációiban nemcsak a király, de minden valódi beavatott találkozhatott - Fénybe öltözvén - saját Időtlen Énjével, de ettől mindig megkülönböztették jelen idejű énjüket.
A szakrális király kétségbe esne, ha istenkirálynak tekintenék, mert ez többek között azt is jelentené, hogy királysága már nem szakrális királyság.
(folytatás a 414. oldalon)
