Szabadok

Kopott filmeken harsány arcok,
füstös városon hadi sarcok.
Szürke képről nem látszik,
gomblyukakban rózsa virágzik.

Zendül a szó, dong a tank,
megremeg a nagy harang.
Utcakőn süvít a bánat
szárnyaszegett szabadságnak.

Sáros a tér, megszáradt rég
a kiontott piros-fehér-zöld vér.
Srác és lány kézen fogva jár
csordult szívük lőporos alkonyán.

Szerelmük virágára esőt hint a szél,
juharfák súgják temető csendjén,
rózsa illata elpilled e szavakon,
elhunytak a tiszták, s már szabadok.

Ez a példány jelenleg egy lelkes csongrádi gyűjtőnél éli öreg napjait, ponyvával letakarva, csak néha mutatja meg egy-egy kíváncsiskodónak, miközben a magyar utakon nagy hévvel dübörögnek a japán, amerikai kedvenceink, elfeledve, hogy nálunk is elindult valamikor ennek a "szenvedélynek" a megnyilvánulása magyar módra, csak időközben ponyvák alá rejtette a történelem rozsdája...

A Reggel

Rágyújt a szivarra,
Füstöt fúj a hajnalba,
Parazsa egyre ég,
Arany gyöngyöt fűz a köd tetején.
Mélán figyeli a határt,
S a karón gubbasztó
Csapzott madárt,
Gőzölgő lápban alszik a nád,
Mint szürke remény házak falán.
Vörös hajába fésüli a falut,
S rápöcköli néha a hamut,
Hogy fájjon, s újból talpra álljon,
Őrző népem meg ne hátráljon.
Iga ez az áldás,
Titkos a rovás,
Mit róttak belénk a századok,
S a Csillagkövető pásztorok.
Küldetésünk hontalan,
Istentől az oltalmat,
Elnyertük már rég,
Elszóródunk szerte szét,
Tudatlan tudatjuk az Igét.
Könnye sárgán szuszog a lombokon,
Majd lehull, s megpihen az árnyakon,
Miket elrejt a lábnyom,
Mikor elmenni már
Nekem se fáj.
Otthont lelek bárhol édes hazám,
Gyötrött délvidéki táj,
Őszi bú itt sír csak igazán.

Könyvekben olvastam róla, filmeket láttam életéről, tetteiről. Amit és ahogyan meséltek róla, mint magyarként számomra ő mindig is valahol egy misztikus hős, egy szívmelengető emlékezés.

Moholy-Nagy László (eredetileg: Weisz László) (Bácsborsód, 1895. július 20. – Chicago, 1946. november 24.) magyar fotográfus, konstruktivista festő, ipari formatervező, a Bauhaus iskola kiemelkedő tanára, a kísérleti filmek egyik magyar úttörője.

Szarvas Gábor (Ada, 1832. március 22. – Budapest, 1895. október 12.) nyelvész, a magyar nyelvművelés megteremtője.Élete:A szabadságharc idején nemzetőrnek jelentkezett, de fiatal kora miatt nem vették be. Ezután a bencés rendbe lépett, de 1852-ben érettségi után otthagyta a rendet, és jogásznak ment, de ezeket a tanulmányait betegsége miatt abba kellett hagynia.

Fél szívvel


Mint pernyében haldokló törmelék,
otthon ropogott a tűzön könnyedén,
elperzselt vágy, öröm fekszik itt ott,
de hamut csókol a sok félelem, titok.

Így hull ki az emberből is hirtelen,
gyönyör sallang, bánat, úgy nesztelen.
Egy szó, egy hang, egy titkos varázs,
ha érint, megszűnök, s születik más.

Életünkbe belebújik olykor egy pillanat,
mikor megdermed az idő, s mozdulat,
Furfangos látomás, lidérces álmodás,
csak a szívünk érti meg, senki más.

**

Itt volt, puha haja némán a lelkembe hajolt,
repülők csillogtak, a szűz nap rájuk csókolt.
Csend csöpögött a fáról, madár szárnyáról,
egy hajnali csók fagyott illatáról...

Elment, s társul adtam az egyik oldalam,
Fél szívvel is lehet élni gondtalan.
Csak szálljon, szeressen, s szeressék,
én majd őrzöm titkát fél szívem rejtekén.

A zentai csata, 1697. szeptember 11-én a török hódoltság alatti magyarországi területek visszafoglalásának egyik legjelentősebb és legvéresebb csatája volt, amelyben a szövetséges keresztény sereg Savoyai Jenő herceg vezetésével győzelmet aratott az Elmas Mehmed nagyvezír által vezetett török hadakon, a jelenlevő II. Musztafa szultán seregén.

Csak a szélCsak a szél maradt még,s néhány tegnap-törmelék.Cigi hamu az út mentén.Ennyi volt, véget ért,mint egy álom az ébredésnél,köszönés nélkül tovakélt.Alszik még a léptem,forró bögrére tapad a vérem,távoli tekintet tapogat párás föld felett,s gőzzel itatja egy mentás lehelet.

Csak a szél


Csak a szél maradt még,
s néhány tegnap-törmelék.
Cigi hamu az út mentén.
Ennyi volt, véget ért,
mint egy álom az ébredésnél,
köszönés nélkül tovakélt.

Alszik még a léptem,
forró bögrére tapad a vérem,
távoli tekintet tapogat párás föld felett,
s gőzzel itatja egy mentás lehelet.
Száradt kukoricán csorog a harmat,
penész ez, nem hajtás, halott áldomás,
délibábon játszó régi képfoszlány.

Felkel a nap, s valaki fürkészve vár,
de csak a szél ölel, csókot hint rám.



Lázasan érintünk, s elengedünk újra,
néha mély nyomot taposunk az útra.
Újból születünk egy útitársban,
s meghalunk minden búcsúzásban.