Könyvekben olvastam róla, filmeket láttam életéről, tetteiről. Amit és ahogyan meséltek róla, mint magyarként számomra ő mindig is valahol egy misztikus hős, egy szívmelengető emlékezés. Bár nem voltam ott, nem éltem vele egy korban, mégis emberöltőkkel később érzem azt a bizsergető hatást, amikor azt hallom, Kossuth Lajos azt üzente…Érzem benne nemzetünk fájdalmát, sorsát, megfáradt igáját, ami kortalanul végigkísér.
Általános iskola első osztályába jártam, amikor a tanító nénink zeneórán tanította nekünk ezt a néhány sort:
Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje!!
Ha még egyszer, azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!!!
Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára!!
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!!
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!!!
1999 tavasza volt, Szerbiában akkor tört ki a háború, sok magyar fiatalt is elvittek. Még ma is jól emlékszem rá, a Kossuth nóta éneklését félbeszakítva odasereglettünk az ablakhoz és láttuk, ahogyan a háborúban meghalt fiatal magyar katona koporsóját díszmenetben kísérték utolsó útjára. Nem értettük igazán még, miért is kellett ez az értelmetlen öldöklés, de ott járt valahol Kossuth üzenete a dalokat magoló kis lelkecskék körül, akik fürkészve lesték ezt a megbolydult világot.
**
Udvardi és kossuthfalvi Kossuth Lajos (Monok, 1802. szeptember 19. – Torino, 1894. március 20.) államférfi, a Batthyány-kormánypénzügyminisztere, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzó-elnöke. A nemzeti függetlenségért, a rendi kiváltságok felszámolásáért s a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott 19. századi küzdelem egyik legnagyobb alakja, a magyar szabadságharcszellemi vezére. Máig egyike azoknak, akik a magyar nép emlékezetében leginkább megtestesítik az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot, Széchenyivel és Petőfivel együtt.
A Kossuth család nevét először 1263 –ban említi oklevél, melyben IV. Béla egy korábbi adománylevelet újít meg. Az első megemlített Kossuthok voltak névadományozói az apró felvidéki, Túróc megyei településnek is: Kossuthfalvának. A falunév adományozó Kossuth, Zábor vidékéről még a XIII. század végén a Túróc folyó mellékére került kiváltságos várjobbágyként. Maga a Kossuth név szláv eredetű, a szlovákban „bak” –ot jelent. A Kossuth család 1479 –ből való címerén is szerepel a bak -a címerrajz azonban nem bizonyítja a család szlovák eredetét, hiszen származhat a név utólagos magyarázatából is. Kossuth Lajos önmagát nemcsak magyarnak, hanem –főként öregkorában –egyenesen ősmagyarnak mondta.
Túrócból a XVIII. század elején kezdődött a család széttelepülése. Kossuth Lajos nagyapja Kossuth Pál még túróci táblabíró volt, de fia 1780 körül a Zemlénbe települt rokonokhoz vándorolt Sátoraljaújhelyre. Az Újhelyi főszolgabírói posztot betöltő idősebb Kossuth László felkarolta fiatalabb rokonát ( Kossuth Lajos apját ), aki lajstromozó majd az Andrássy grófok uradalmi ügyésze lett Monokon. Kossuth László itt ismerte meg Weber Saroltát és itt született meg egyetlen fiuk, Kossuth Lajos.
[…] „Én magam a szüléktől 1802-ben születtem Zemplénmegyében, Monokon, hol atyám ifju korában a gróf Andrássy-család uradalmi ügyvéde volt. Ennyi az, amit egész bizonyossággal mondhatok. Többet nem. Emlékszem az aranyozott, rézcsattos nagy bibliára, melyből szokás volt atyám házánál vasárnaponként néhány fejezetet felolvasni s egy-egy zsoltárt elénekelni, s melybe az én nővéreim születésnapjaink, a keresztelés adataival, ősi szokás szerint be volt jegyezve. A szüleim iránti kegyeletnél fogva ereklyéül becsülném ezen rézcsatos bibliát, ha megvolna. De nincs. Elpusztult az is viharos életem fergetegeiben, mint sok egyéb, mire ész és szív becset helyeztek. S mert vidékünkön s koromban inkább a tágas körben ismert név, mint születésnapokat volt szokásban „megülni”; én pedig emlékezőtehetségem fiókjában nem igen tartottam érdekesnek hasznosabb dolgoktól helyet lopni a csekély magamra vonatkozó biographiai akták számára, hit biz' én lassan-lassan születésem napját és hónapját elfelejtettem emlékezetemben megtartani. Mind-össze is azon negativ reminiscenciám van felőlük, hogy nem a légmérsékleti változékonyság hónapjában, nem áprilisban születtem, hanem – hogy mikor? Azt teljes bizonyossággal meg nem mondhatom. Ugy rémlik előttem, hogy szeptember 16-ika és 19-ike közt; alkalmasint 19-én.” […]
Monoki szülőháza:
Kossuth zemplén megyei tevékenysége:
Eleinte apja mellett dolgozott, de praxisa mind önállóbbá vált, végül már teljesen egyedül intézte az ügyfelek ügyeit. 1826 –ban azújhelyi evangélikus egyházközség ügyvédje, majd városi ügyész, végül a megyei táblabírák egyike lesz. Ezen évek alatt baráti körében kézről-kézre adott könyvekből ismerte meg a felvilágosodás és liberalizmus eszméit. 1827 –ben dolgozatot készített az „éhségmentő intézetekről”. Az éhínség okát boncolgatta, melynek hátterében a kereskedele. 
Kossuth 1829-1830 tól fokozatosan egyre nagyobb intenzitással vett részt a megyei közéletben. 1830. augusztus 12 –én részt vett Zemplén megye követutasító közgyűlésén, és itt tette meg élete első felszólalását. Egyre aktívabb közéleti munkája során közel került a Vécsey Pál vezette ellenzéki tömörüléshez. Kossuth nagy figyelemmel kísérte, messziről az 1830 őszén lezajlott országgyűlést, amelynek kezdetét a francia forradalom, befejezését pedig a lengyel felkelés előzte meg. Lehangoltan kellett azonban tapasztalnia, hogy a rendi ellenzék, korábbi hagyományaihoz híven, a francia forradalom hatása alatt ismét Bécs oldalára hátrált és különösebb huzavona nélkül megszavazott 50 ezer újoncot a francia veszély ellen.m fejletlenségét, a közlekedést, a nevelési gondokat, a zsidók haszonlesését és a parasztság rest-pazarló életmódját vélte felfedezni. 1828 és 1829 között részt vett az országos adóösszeírás zempléni munkálataiban.
Kossuthra árnyékot vető eset:
1831 szeptember és 1832 február között a megyei munkával párhuzamosan történt egy fél évig elhúzódó eset, amely rövid időre árnyékot vetett Kossuth nevére. 1831 őszén megbízást kapott az árvaszéki bizottmánytól arra, hogy az elhunyt Revitzky Tamás toronyi pincéjének borkészletét írja össze. Kossuth eleget tett a kérésnek, ám utána eladta a borokat, de a pénzt késlekedett átadni. Egy hónap múlva az árvaszék által kiküldött bizottság eljárást kezdeményezett Kossuth ellen: hatáskör túllépés, olcsó vételár és késedelmes fizetés miatt. 1831 decemberben a közgyűlés a borokat lefoglalta és Kossuthot fizetésre kötelezte. Februárban a megye elmarasztalta, de addigra egy váltó segítségével sikerült rendeznie az ügyet, viszont folt esett becsületén. Ezt kihasználták rosszakarói és Kossuth Sátoraljaújhely elhagyása mellett döntött.
Az eset Kossuth tervei szempontjából rosszkor történt, mert szeretett volna eljutni a soron következő 1832/36 -os országgyűlésbe annak ellenére, hogy akkoriban követté csak a megyei ranglétrát megjárt – birtokos nemes –családok tagjai válhattak. Ellenzéki elvbarátai azonban segítettek Kossuthnak és br. Vécsey Pál, br. Sennyey Károly és br. Fischer Pál felkérték arra, hogy megbízottjukként – absentium ablegatus – helyettük vegyen részt a diétán. Az 1832 december 20 –án megnyíló országgyűlésen 290 ablegátus volt jelen, de mindegyikük felszólalási jog és természetesen szavazati jog nélkül. A felkérést Kossuth elfogadta, de a megbízással járó ingyen lakhatás és 13 forint havidíj nem oldotta meg anyagi gondjait, hiszen a vállán volt szülei és testvérei eltartásának problémája is. Ekkor, az utolsó időben, az újhelyi közgyűlés alkalmával, Lónyay Gábornak jutott eszébe: milyen érdekes lenne, ha a nagy érdeklődéssel várt diétáról Kossuth rendszeresen tudósítaná őt és barátait. E munkáért meg másolási és postaköltség megtérítésére bizonyos összeget – fejenként havi 10 forintot – ajánlottak meg Kossuthnak. Ilyen előzmények után kezdődött az Országgyűlési Tudósítások írása. (A legelső szám 1832 december 17-én jelent meg.)
Sikerei nyomán Kossuth még elkötelezettebben szállt síkra a nyilvánosság bevonása érdekében, és a diéta berekesztése után újabb periodikát indított, mely a Pest vármegyei törvényhatóság munkájáról értesítette az érdeklődő polgárokat. Az abszurd jogszabályok miatt ugyanakkor a Törvényhatósági Tudósításokkal Kossuth törvényt sértett, az 1832-36-os reformországgyűlés után drasztikus eszközökhöz folyamodó Helytartótanács pedig szigorúan megtorolta tettét. A politikust 1837 során perbe fogták, és három év börtönbüntetésre ítélték, amit a hétszemélyes tábla aztán még egy évvel megtoldott.
Metternich és a kamarilla arra számított, hogy a budai börtönévek megtörik majd az ellenzéki politikust, ám amikor Kossuth 1840-ben amnesztiával szabadlábra került, eltökéltebb és népszerűbb volt, mint valaha. A bécsi konzervatív körök ekkor más módszerhez folyamodtak: Landerer Lajos nyomdászt, a Habsburg titkosrendőrség ügynökét arra utasították, hogy ajánljon fel Kossuthnak egy szerkesztői állást, amivel, úgy vélték, képesek lesznek majd „kordában tartani” a liberális politikust. Metternichéknek végül ismét csalódniuk kellett, ugyanis az 1841 januárjában elinduló Pesti Hírlap a reformkori Pest-Buda egyik legnépszerűbb lapja és az ellenzék legfőbb szócsöve lett. Kossuth híres vezércikkei nyomán három év alatt kikristályosodott a liberálisok politikai programja, melynek alapja a Wesselényi Miklós báró által megfogalmazott társadalmi érdekegyesítés volt (ezt utóbb az 1846-os galíciai felkelés tapasztalatai is megerősítették); a főszerkesztő publicisztikáiban a nemesi jogok kiterjesztését, a kötelező és általános örökváltság megvalósítását és az általános közteherviselés bevezetését követelte, amivel a kezdetben elszigetelt országgyűlési mozgalomnak széles társadalmi bázist biztosított.
Kossuth és Széchenyi
Kossuth a Pesti Hírlap hasábjain később éles hangú vitát folytatott gróf Széchenyi Istvánnal, aki a Kelet Népe című újságban közölt cikkeiben rendre azzal vádolta meg politikustársát, hogy túlzottan harsány hangvételével és türelmetlenségével forradalomba és véres pusztulásba taszítja a nemzetet. Kossuth a politikai küzdelmek közben ugyanakkor komoly energiákat fordított a magyar gazdaság – különösen az ipar – fellendítésére, megszervezte az első magyarországi iparkiállítást – 1842-ben –, majd oroszlánrészt vállalt a Magyar Kereskedelmi Társaság és – igazgatóként – a Védegylet megalapításában is.
Kossuth Lajos viszont úgy vélte, hogy a társadalmat semmilyen indokkal nem lehet passzív szerepkörbe kényszeríteni az átalakulás során. Személyes tapasztalatai – melyeket az 1831-es koleralázadás idején szerzett – és az európai forradalmak tanulságai arra figyelmeztették, hogy a politikából nem lehet tartósan kizárni a társadalmi mozgalmakat. Ezért demokratikus nézetrendszerekre támaszkodott, s nem hitt az elitek vagy a kormányzati hatalom mindenhatóságában. Politikai beállítódása tehát alapvetően eltért Széchenyiétől.
Gazdasági téren Széchenyi az angolszász szabad piaci elveket vallotta, Kossuth inkább a protekcionista, védővámos gazdaságpolitikát részesítette előnyben.
Kettejük ellentéte a modern sajtó szerepével kapcsolatban vált nyilvánvalóvá. Kossuth az 1840-es évek elején egyre inkább meg volt győződve arról, hogy a polgári átalakulás kikényszerítéséhez a Széchenyi alapította kaszinók nem elegendőek, a társadalom politikai aktivitását növelni és irányítani kell. Kossuth társadalom-felfogása mögött a jogok egységes eredetét hangsúlyozó szabadságfogalom állt, míg Széchenyi a politikai jogok gyakorlásánál számításba vette a vagyoni és a kulturális adottságokat.
Végső célja mindkettőjüknek a liberális, polgári nemzetállam megteremtése volt. Kossuth azonban gyorsabb változásokat akart, nem volt tekintettel az udvar érzékenységére, így küzdött a nemzeti önrendelkezésért is. Az arisztokráciával szemben pedig az ellenzéki köznemességet tartotta a változások irányítójának. Míg Széchenyi 1842-es akadémiai beszédében a nemzetiségekkel szembeni türelemre intett, addig Kossuth a kor szellemének megfelelően harcos nacionalista, az asszimiláció híve volt. Amíg Széchenyi empatikusan tekintett a Magyar Királyság területén élő nemzetiségiek törekvéseire, addig Kossuth nyíltan hangoztatta, hogy „én soha, de soha a magyar szent korona alatt, más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart elismerni nem fogok”.f [5] Kossuth szeme előtt a francia forradalom példája lebegett, ahol egyszerű nyelvtörvényekkel létrehozták a homogén francia nemzetet. Nem vette figyelembe, hogy az azóta eltelt időben a nemzeti eszme és a nacionalizmus nagy fejlődésen ment keresztül.
Az ország közvéleménye és az ellenzéki politikusok mindenesetre az 1840-es években valamennyien Kossuth mellé álltak. A reformkor politikai küzdelmeiben a liberalizmuson belüli áramlatok harca – például Széchenyi és Kossuth vitája – tűnik meghatározónak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a korszak fő politikai frontvonala az áramlatokat magában foglaló, belső vitákat folytató liberalizmus és a nagyon is erős pozíciókkal rendelkező konzervatív-abszolutista-állagőrző politika között húzódott.
Kossuth 1885-ben Széchenyit liberális arisztokratának, míg magát demokratának minősítette. Ugyanakkor Széchenyi mélyreható és teljes társadalomrajza, illetve helyzetfelmérése nélkül a későbbi évek program-elágazásai nem jöhettek volna létre. Így kettejük nézetrendszere és vitája egymással szorosan összekapcsolódva alkotják a hazai modernizációs múlt alapvonalát, és egybekapcsolódó munkásságuk teremtett – éppen eltérő megközelítéseiknek köszönhetően – alapot a későbbi haladás ügyében bármilyen alternatív gondolkodás számára.
Kossuth – Széchenyi párbaj újabb szakasza:
A konzervatív párt megalakulása Kossuthot és Széchenyit is aktivitásra ösztökélte, és megkezdődött az 1841 óta tartó politikai párbajuk újabb szakasza arról, hogy mi a teendő az elkövetkező időkben. 1846 július 28 –án írta meg Kossuth a „Teendők legfőbbikét”, melyben felhívta a nemesség figyelmét, hogy az utolsó diéta egyénileg kötelező örökváltság terve már elavult, mostmár általános állami szerepvállalással véghezvitt örökváltság szükséges. Emellett pedig nem háziadó, hanem teljes közadózás – közteherviselés – kell, hogy legyen a cél. Széchenyi, Kossuth írására válaszolva jelentette meg a „Politikaiprogramtöredékeket” 1847 februárban, melyben kritizálta Kossuth belső programját: a kötelező örökváltság és teljes közteherviselés ügyének összekapcsolása összekuszálja a társadalom és politika érdekviszonyait. Írásában a hajszálon függő forradalom fő kolomposának nevezte Kossuthot. Veszélyes lehetőséget látott abban, hogy ha az ellenzék többségre jut és a kormánnyal szemben kierőszakolja akaratát, akkor a dinasztia – pénzt és fegyvert tartva a kezében - az európai hatalmak segítségével eltiporja a mozgalmat. Széchenyi egy mérsékelt – liberális középpárt tervét dédelgette.
Kossuth válaszát a cenzúra nem engedte megjelenni, így a lipcsei Ellenőr nevű politikai zsebkönyvben válaszolt: visszautasította a forradalomcsinálás vádját, de ígéretet is tett: ha a kiváltságosok továbbra is útját állják a reformoknak, akkor jön a kérelmi jog gyakorlata, vagyis a tömegek részéről petíciók sorozata. Ugyanebben a kiadványban álnéven vitairatot jelentetett meg: „Ellenzék és Pecsovics” címmel, melyben támadta a konzervatívokat, akik „ zsíros kormányhivatalokat konzerválnak” és rájuk ragasztott gúnynevükön szólítja őket Pecsovicsnak. A vitairatban üzent Széchenyinek is: nincs középenállás, aki jószándékból is a kormányzattal tart, az a reformok ellenfeleinek oldalára kerül.
A szabadságharc vezetője:
Az 1848 július elején megnyílt országgyűlésen ő volt megbízva a kormány politikájának képviseletével és a parlamenttel való érintkezéssel. Legnevezetesebb július 11-én tartott nagy beszéde. Beteges volt, ami külsején is meglátszott ez csak fokozta fellépésének érdekességét. «Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhivjam uraim, mentsék meg a hazát, e percnek nagyszerüsége szorítva hat keblemre. A haza veszélyben van. Egyfelől a horvát és szerb lázadás, másfelől az osztrák minisztérium áskálódásai fenyegetik a kivívott eredményeket. A nemzet nem bizhatik másba, mint saját erejébe. Mondják ki önök, hogy a nemzet el van határozva kormányának, alkotmányának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, s hogy e tekintetben oly alkut, mely szabadságát és önállását legkevésbbé is sérthetné, senkitől semmi áron el nem fogad, hanem minden méltányos kivánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész. E célból szükséges a haderőnek 200,000 főnyire emelése, ennek felfegyverezésére pedig 42 millió forint». Még mielőtt befejezte volna Kossuth, felkelt Nyáry Pál, az ellenzék vezére és esküre emelt kézzel felkiáltott: "Megadjuk!" Példáját pedig az egész ház követte. Kossuth keresztbe fonta mellén karjait s könnyes szemekkel mélyen meghajolt a ház előtt, így fejezve be beszédét: «Önök felállottak mint egy férfiu és én leborulok a nemzet nagysága előtt s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg». Ez volt Kossuth legnagyobb szónoki sikere.
Szeptember 6-án Kossuth elrendelte az első magyar bankjegyek kibocsátását a védelmi szükségletek fedezésére.
A szeptember 11-ei ülés Kossuth vezetése alatt, forradalmi határozatokat hozott a pénzügy és katonaság dolgában a megtámadott haza védelmére. Batthyány újabb kísérlete egy kabinetet alakítására nem sikerült, Kossuth pedig kijelentette, míg más kormányt ki nem neveznek, ő megtartja székét. Hívei már szeptember 14-én felszólaltak, ruházzák őt fel diktátori hatalommal és a viszonyok hatalma csakugyan azt adta kezébe.
A szabadságharc további menetében óriási feladatokat oldott meg mind a hadsereg megszervezése, mind a nemzeti ellenállás és forradalmi helytállás gazdasági, társadalmi és politikai feltételeinek megteremtésében. 1849. március 4-ei osztrák alkotmány, mely Magyarország jogait végképp megsemmisítette, valamint az erdélyi és a tavaszi hadjárat szerencsés kimenetele újra igazolták irányát és politikáját. Ekkor ragadtatta magát a legutolsó végzetes lépésre. Kezdeményezésére a debreceni nemzetgyűlés 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatban a Habsburg-ház trónfosztását, annak ellenére, hogy a képviselők igen jelentékeny része nyiltan vagy titokban ellenezte az elszakadást. Kossuthot ugyanazon az ülésen, Madarász László indítványára, ideiglenes államfővé, kormányzó-elnökké választották.
A szabadságharc végső szakaszában felismerte, hogy új intézkedések lennének szükségesek a magyarországi nem magyar népek nemzeti jogainak biztosítására. Egyre világosabbá vált, mennyire bajos Kossuthnak, a polgári kormányzónak, kitől ellenei még a személyes bátorságot is megtagadták, igazgatni az országot akkor, mikor annak léte a háborútól és annak vezetésétől függött. Buda elfoglalása volt a magyar ügy utolsó diadala. Kossuth Pestre tette át a kormány székhelyét, de az osztrákok újabb betörése és az orosz intervenció miatt csak rövid ideig volt itt maradása. Az országgyűléssel együtt Szegedre, majd Aradra vonult. Ezalatt Görgey nyíltan megtagadta az engedelmességet a kormány iránt és maga a miniszterelnök, Szemere Bertalan is Kossuth ellen fordult. Midőn a haza már elveszett, a temesvári csata után, ahol Haynau legyőzte Bemet és Dembinszkyt, Kossuth 1849. augusztus 11-én Aradon Görgeyre ruházta a legfőbb polgári és katonai kormányzatot, aki röviddel ezután – mivel a nagyobb áldozattal járó további harc értelmetlenné vált – letette a fegyvert. Szeptemberi vidini levelében aztán Kossuth igaztalanul (bár a szabadságharc újrakezdésének feltételeit javítandó) árulással vádolta Görgeyt, ami 150 évig akadályozza a nagy hadvezér reális értékelését.
Kossuth még aznap eltávozott Aradról Lugos felé. Bem seregének romjaihoz csatlakozott, de a kormányt nem vállalta fel újra, bár Bem őt erre felszólította. A világosi kapituláció után török földre menekült, előbb azonban Orsovánál, magyar földön elásatta a Szent Koronát.
Emigrációban
Vidin volt az emigráció első állomása. Onnan irta Kossuth azt a levelet, melyben Magyarország katasztrófájáért Görgeyt tette felelőssé. A török szultán az osztrák és orosz követek beavatkozását visszautasítva, vendégszeretetében részesítette a menekülteket. Onnan Sumenbe ment Kossuth, ahol viszontláthatta nejét, aki Szerbián át menekült megGarasanin segítségével. Gyerm
ekeinek csak 1850-ben engedte meg az osztrák kormány, angol
közbenjárásra, hogy atyjukhoz távozzana
k. Ezalatt a porta, tekintettel Ausztriára és Oroszországra, Kis-Ázsia belsejébe internálta Kossuthot és kísérőit, mint egykor Thökölyt. Kütahyában laktak és Kossuth a törökök részéről kiváló tiszteletnek volt tárgya. Onnan 1851 szeptemberében egy amerikai gőzös szállította el: Angliába utazott. Útja valóságos diadalmenet volt. Alig ünnepeltek még úgy idegent angol földön, mint a magyar szabadság bajnokát. Nemcsak híre és személyes megjelenése által ragadta el a hideg angolokat, hanem különösen a klasszikus angol nyelvnek mesteri kezelésével. Southamptonból Londonba ment, onnan Birminghambe és Manchesterbe, mindenütt lelkesedést keltve és számos barátot szerezve a magyar szabadság ügyének. Komoly történetirók, mint MacCarthy, valódi tüneménynek nevezték fogadtatását és ünnepeltetését. Ez ünnepléstől azonban távol maradt a hivatalosa világ.
zen utazásainak megvolt az a kettős eredménye, hogy eszközöket szerzett a Magyarország érdekében
történő izgatás megújítására és hogy a világ nem feledte el Ausztria korona-tartományává tett hazánk önállóságát. Visszatérve, állandóan Londonban lakott, ahol a parlamenti és irodalmi világban sok fontos összeköttetést szerzett. Kapcsolatot tartott fenn a francia, olasz, orosz, német és lengyel emigráns körökkel, mindenekelőtt Giuseppe Mazzinival, akinek Kossuthra gyakorolt hatása megmutatkozott az 1850-es évek eleji, kellően meg nem alapozott felkelési kísérletek szervezésében. Az 1853–56-os krími háború idején felerősödött a Kossuth-emigráció aktivitása is, de mivel Ausztria nem állt Oroszország mellé, nem volt esély a magyar függetlenség angol-francia segítséggel történő megteremtésére
1889-ben a magyar kormány által életbe léptetett intézkedés folytán elvesztette magyar állampolgárságát, ami széles körű felháborodást váltott ki, és Tisza Kálmán miniszterelnök
lemondásához vezetett. 1879-ben ugyanis a magyar képviselőház elé terjesztettek egy törvényjavaslatot a „magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről”. A törvény 31. §-a értelmében
|
„ |
azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy osztrák–magyar közös miniszterek meg bízása nélkül tíz évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát. |
Kossuth Lajos ekkor már 30 éve élt külföldön, száműzetésben. A törvényben foglalt követelményeknek nem felelhetett meg, mert „ez annyit tenne – mikéntHelfy Ignácnak, meghitt hívének 1889 májusában írta –, mint magamat osztrák–magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron”.
A tollat úgy szólván csak halálos ágyán tette le. Utolsó sorai Iratai V. kötetének 22
9-31. lapjain jelentek meg:
«Nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és magyar királyi méltóság egy személybe kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig».
Kossuth Lajos magánélete
A Kossuth Rádió műsorában Katona Tamás történész azt mondta, Kossuth felesége Magyarország egyik legcsúnyább nője volt, miközben a férjről ez nem mondható el. A kor szokásainak engedve az evangélikus Kossuthnak könnyebb lett volna a római katolikus Meszlényi Terézia helyett egy protestáns nőt elvennie, ám ő mégis kitartott az asszony mellett, megejtő rajongással vette körül. Katona Tamás szerint azonban Meszlényi Teréziáról más soha nem mondott semmi jót. Általában beleszólt mindenbe, és szeretett férje oldalán, sőt önállóan is szerepelni, még akkor is, amikor Kossuth sajá
t szerénysége okán ezt nem helyeselte. Mégis elviselte, mert ismeretlen okból nagyon szerette ezt a nőt – mondta Katona Tamás.
Kossuth gyermekei
Frigyükből három gyermek született, egy nagyon szép, nagyon aranyos kislány, Kossuth Vilma, akifiatalon, tizennyolc éves korában meghalt, és ez nagyon nagy csapás volt
Kossuthnak – mondta a kutató. A későbbi nagy államférfinak két fia is született, egyikük Kossuth Ferenc. Amilyen jó mérnöknek számított, olyan pocsék politikus volt. „A magyar-horvát kapcsola
en Kossuth Ferenc végtelenül korlátoltan viselkedett közéletitok elmérgesítésében csodálatos szerepet vitt” – mondta el a történész, aki szerint miközb
emberként, gyönyörű hidakat épített a Níluson.
Kossuth másik fia, Lajos Tódor, aki szintén kiváló mérnökként ismert, Olaszországban maradt, ahol apja is töltötte száműzetését, és kora egyik leghíresebb homoszexuálisa volt. Ez szintén nagy csapás volt Kossuthnak, mert imádta a családot, a családi életet, és nagyon kevés része volt benne. Kossuth kaszinóba, kávéházba sem járt, mert szünet nélkül, reggeltől estig dolgozott, semmi magánélete nem volt – mondta a történész.
Szerelmek az emigrációban
Kossuth hű volt feleségéhez, leszámítva az emigráció első idejét, amikor a bulgáriai Sumenben gróf Dembinszky Tivadarné Hogl Emíliával került intim kapcsolatba. Miután azonban Kossuthné később követte férjét a száműzetésbe, azonnal „rendet csinált”. Ezt sajnálta a bécsi udvar, mert Hogl Emília, Temesvár szépe szaporán küldte a jelentéseket a magyar politikusról.
Kossuth később Olaszországban telepedett le, hogy tüdővészes nagylánya enyhe éghajlaton élhessen, amitől gyógyulást reméltek. Kossuth Vilma azonban 1862-ben meghalt, rá három évre pedig Kossuthné is, ami „tökéletesen lesújtja” az államférfit, egy évtizedig minden levelét gyászkeretes papírra írta.
Élete alkonyán azonban még egyszer elérte a szerelem, Torinóban (Turin) találkozott a hatvanhárom évvel fiatalabb, tizenkilenc éves Zelk Saroltával, és fülig beleszeretett. Kossuth utolsó levele 1891-ben, nyolcvankilenc éves korában ment el Saroltának. A politikus még három évet élt, plátói szerelmére egy kis aranyelefántot hagyott.
A lány megőrizte a leveleket, és 1918-ban közölte őket a Hatvany Lajos, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes által szerkesztett Esztendő című folyóirat. A hely című műsor a rádió archívumából Latinovits Zoltán hangján idézte meg az írásokat.
Kossuth halála
A fővárosi Függetlenségi és 48-as Párt röpiratokban szólította fel a főváros lakosságát
,
hogy "Tekintettel Kossuth Lajos halálára, ne tessék ma színházba menni". Ennek dacára sokan megkísérelték, hogy részt vegyenek az előadásokon. Ez hiba volt részükről...
Az ország élte a maga életét. Azaz mégsem.
A várható halál beleszólt mindennapjaiba.
Az öregember akkor már hetek óta küzdött a halállal. A március elején hevennyé váló vérkeringési és emésztési zavarait az orvosok eleinte annak a januári influenza szövődményének tartották, amit az erős szervezetnek még sikerült legyőznie. Március közepén azonban a könyörtelen diagnózis már egy másik betegségről szólt: mirigydaganat. A kór akkor - és azóta is - gyógyíthatatlan, és kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül legyűrhetetlen. Az orvosok nem
titkolóztak és az öregember ugyanerre kérte a családját is; talán arra gondolt, hogy valakinek van még mondanivalója hozzá és nem akarta, hogy mindez lehetetlenné tegye - s az újságok szerteröpítették a szomorú szenzációt: haldoklik Magyarország egykori kormányzója, az évszázadok történelmi zsákutcájából alternatív programot nyújtó politikus, Kossuth Lajos.
A jelentősebb magyar politikai napilapok különtudósítókat küldtek az észak-olasz városba, akik Kossuth állapotának súlyosbodásával napjában többször is sürgönyben közvetítettek a betegség legújabb fejleményeiről, illetve a beteg környezetében megnyilvánuló jelenségekről. Arról a konfliktusról, ami a híres pácienst kezelő orvosok között kialakult; arról, hogy az emigráció évei alatt megfogyatkozott család köszönettel és udvariasan visszautasította egy bécsi orvos segítségét, s arról is, hogy ugyanez a család szomorúan és értetlenül vette tudomásul azt a tényt, hogy a budapesti egyetem nagyhírű orvosaitól nem kaptak ilyen ajánlatot; arról, hogy tehetetlen együttérzése jeléül naponta milyen sok olasz álldogál a via dei Mille 22. számú ház előtt, szótlanul figyelve az emeleti ablakot, amely mögött azt a hófehér szakálló signore-t görbíti össze a fájdalom, aki korábban évtizedeken át szálfaegyenes termetével naponta ott sétálgatott közöttük.
Ácsorognak a ház előtt az egyszerű turini polgárok s tudják, hogy ez már nem nagypolitikai kérdés többé, hogy itt már nem a Mazzinival (is) kapcsolatban álló emigráns magyar kormányférfiúról van szó, hanem csak egy 92 éves emberről, akinek testét tejjel, tojással és konyakkal próbálják életben tartani. S aki látszólag nyugodtan, senkihez sem szólva, meglehet már öntudatlanul tűri a láz újabb és újabb rohamait. Az orvosi bulletinok egyre vészjóslóbbak, az aggodalom egyre nő Kossuth környezetében.
Magyarország eközben éli a maga életét, azt az életet, amit 1867-ben az Osztrák-Magyar Monarchia részeként megkezdett; azt a politikát, aminek vállalásától "Cassandra-üzeneteiben" olyannyira óvta őt az öregúr. Ez a függetlenségi harcába félig belehalt, rárakott, nyomasztó gazdasági terheitől megrokkant, megoldhatatlannak tűnő gondjaiba, félelmeibe belefáradt ország, ez a gyenge nő, Hungária, akkor, 1867-ben úgy döntött, hogy egyezségre lép Ausztriával, a puhuló neoabszolutizmussal, Ferenc Józseffel.
A kiegyezés magyar megkötői úgy vélték: a lehetőt s nem a kívánatosat kell választani. Remélték, hogy a szuverenitás teljességének hiánya nem jelenti a szabadelvű haladás gátját; hitték - Deák szavaival -, hogy "egyszer még valami jobb is jöhet". Több szabadság, több szuverenitás.
Az emigráns nem hitt ebben. A kiegyezésről azt gondolta, hogy csak fenntart valamit, amit a fejlődés pusztulásra ítélt. S mivel Magyarország részt vállalt az állagőrzés felelősségéből, ezért majd fizetnie kell. Súlyos, keserves árat.
1894-re Ferenc József Magyarországa sok minden jelentett: szűkkörű választójogot, virilizmust, főrendiházat - s Nyugat-Európához felzárkózó vasúthálózatot, hitelrendszert, szabad sajtót, világvárossá váló Budapestet. A magyar parlament ekkor már hónapok óta tárgyalta a teljesen megkésett egyházpolitikai törvényeket, melyekkel kapcsolatban Kossuth is - mint minden jelentős alkotmányos döntés megalkotásánál - állást foglalt. Levelében a demokratikus fejlődés alappilléreinek minősítette az állam szekularizációját lehetővé tevő kötelező polgári házasságkötést, állami anyakönyvezetést és a reverzálist. S ahogy az már szokásos volt, állásfoglalását a törvényjavaslatok ellenzői és támogatói egyaránt beépítették érvrendszerükbe.
A hajdani szabad Magyarország egykori kormányzója állapotának válságosra fordulásával azonban a kormánypártiak valamint a "negyvennyolcasok" között az egyházpolitikai kérdéseknél szinte fontosabbá és sürgetőbbé váló kérdés merült föl. Nem modernizációs elképzelésekről, szabadelvű jogokról, nem is a magyarság sorsát a későbbi évtizedekre meghatározó politikai irányultságokról kellett dönteni, hanem egy gesztusról: Kossuth Lajos temetéséről.
Eltemetheti-e a Ferenc Józseffel frigyre lépett Hungária azt az embert, akit nem is olyan rég az apjául választott? És ha eltemetheti, akkor milyen módon? Úgy, ahogy azt a Bécsbe felutazó magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor "tervezte"; a nemzet halottjának nyilvánítva, képviselőházi költségen és képviselőházi küldöttség jelenlétében, vagy úgy, ahogy a kérdés problémává válásától már meglehetősen felbőszült ellenzékiek akarták: érdemeit törvénybe foglalva, az ország halottjaként, országos költségen és természetesen a haza földjébe eltemetve.
Az ügy néhány nap alatt elmérgesedett, olyannyira, hogy az apja halálos ágya mellett tartózkodó Kossuth Ferenc is nyilatkozatra kényszerült: Kossuth Lajosnak nincs sem magánjellegű, sem politikai végrendelete, s az sem fedi az igazságot, hogy megtiltotta volna holttestének Magyarországra szállítását.
Mindeközben Kossuth állapota súlyosbodott. A sürgönyök alapján a lapok a halál közeli bekövetkeztét jósolták, s az egyik újságíró felfedezte azt az általa szimptomatikusnak vélt összefüggést, miszerint II. Rákóczi Ferenc, a 18. századi Habsburg-ellenes felkelés vezére szintén a nagyhéten halt meg.
S a nagyhét veszedelmesen közeledett. A megelőző szombaton Gabel Gyula fővárosi tanító vezetésével a "Szombat megtartási egyesület" tagjai L.A.J.O.S. betűkkel kezdődő zsoltárokat énekeltek, mivel a zsidó hagyományok szerint az a beteg, akiért így imádkoznak, meggyógyul. Az öntudatát elvesztő Kossuth azonban akkor, szombaton, egy őrizetlen pillanatban kikelt ágyából és meghűlt, láza 39° fölé emelkedett.
Aznap reggel sok budapesti bolt kirakatába kitették az Aradi Zsigmond által nemrég befejezett, karrarai márványból megformázott Kossuth-mellszoborról készített fotográfiát, amit a járókelők érdeklődéssel szemléltek.
Aznap délelőtt Rákosfalva község küldöttsége azzal a kéréssel fordult az illetékes egyházi hatóságokhoz, hogy saját, Erzsébetvárostól független plébániát kaphassanak.
Aznap a Pannónia kávéházban ellopták Fillencz Zsigmond magánhivatalnok télikabátját.
Aznap folytatódott a budai vársétány kialakítása.
Aznap a képviselőházban a politikusok feltűnően lecsöndesedve, szinte csak tessék-lássék vitatkoztak egymással a polgári házasságkötés bevezetéséről.
Aznap Krammer Ferenc soroksári adóhivatali illetékkezelési számlatisztet a X. fizetési osztály utolsó fokozatába számlaellenőrré nevezte ki a miniszterelnök-pénzügyminiszter, és Eperjesen a törvényszéki alügyészi állásra pályázatot írtak ki.
Aznap a szegedi honvédkaszárnyában két honvéd önkezével vetett véget életének; Jung káplár szerelmi bánatában, Borza közlegény sikkasztás miatt választotta a halált.
Aznap a Magyar Tudományos Akadémián bizalmas tárgyalásokba kezdtek arról, hogy az akadémia mily módon fejezhetné ki Kossuth Lajosnak a tudomány és az irodalom terén szerzett halhatatlan érdemei iránt érzett megbecsülését.
Aznap kellemes idő volt és a napilapok apróhirdetései az uraságoktól levetett tavaszi öltönyök megvételére szólítottak föl.
Aznap este a Népszínházban ifj. Bokor József: A kis alamuszi című operettjét adták. Az igazgató úgy rendelkezett, hogyha Kossuth halálhíre az előadás alatt érkezik Budapestre, azonnal szakítsák félbe a darabot. A felvonásközökben a közönség egymásnak adta a torinói sürgönyöket közlő lapokat.
Aznap éjjel a szerkesztőségek telefonjai szinte sisteregtek az állandó hívások miatt, a kávéházak pedig a szokásosnál nagyobb, viszont jóval csöndesebb forgalmat bonyolítottak le.
Aznap éjjel, az utolsó órában meghalt Kossuth Lajos. Aznap 1894. március 20. volt.
Kossuth temetése:
A magyar történelemben alig akadt olyan politikus, akit halála után olyan tisztelet övezett volna, mint amiben Kossuth Lajos részesült; a kormányzó elnök már életében egyre-másra kapta a díszpolgári címeket, halála után szinte minden nagyobb városban köztéri szobrokat állítottak emlékére, miközben utcák és terek ezreit, hidakat és középületeket nevezték el róla. A viharos 20. század során – berendezkedéstől függetlenül – állandó tisztelet és megbecsülés övezte alakját, így aztán nem véletlen, hogy az Országházat körülölelő tér is éppen róla kapta nevét. Kossuth Lajos tisztelete azonban nem korlátozódott a Kárpát-medencére, Párizsban például tér és szobor őrzi emlékét, és ő az egyetlen nem-amerikai politikus, akinek alakja a washingtoni Capitoliumban is megtalálható.
