Néha úgy érzed, meghalsz a következõ pillanatban. Ilyenkor nem kell föltétlenül orvost hívni. Tanulj meg nem félni és nem reménykedni. A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem „rossz": a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás nélkül.
A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés ellen mit tehetsz? semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját érzéseiddel nem veszel részt a sötétségben és megteremted önmagadban a teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel vezetteted magadat.
Az emberi aljasság mértéke oly korlátlan, hõfoka oly égetõ, találékonysága oly eredeti és változatos, megnyilatkozási képletei oly meglepõek, hogy néha meghõkölünk s úgy érezzük, ez a legnagyobb emberi erõ.
De késõbb úgy tapasztaljuk, valahányszor az emberi aljasság támad, rögtön jelentkezik az emberi segítség is.
Amikor gyöngéden beszélsz egy nõvel, vagy a hatalmasokkal alkudozol, vagy a locsogó ostobasággal vitatkozol, tudjad, hogy mögötted áll a halál és válladon át hallgatja a párbeszédet. Csontarca figyelmes és vigyorgó. Mert akármilyen szavakkal vitatod is igazad, a halál tudja, hogy vitádban az utolsó szót õ mondja ki. Gondolj mindig erre, mikor ígérsz, alkuszol vagy érvelsz.
Minden régi bölcselet égetõ kérdése volt: „Mi van az ember hatalmában?" S egyhangúan felelték mind: „Csak a lelke."
Ez a legrégibb, igen, az egyetlen igazság, melyet az ember értelme megismert és föltétlen igaznak elfogadott. Az idõ, a tapasztalás, az érzékelés és a tûnõdés nem változtatta meg ezt az igazságot. Csak lelkünk van hatalmunkban, semmi más. De ez a hatalom korlátlan.
Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.
A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére.
Az egyéni-embernek az élvezet, a haszon látszik legkellőbbnek; nem különbözteti meg az élvezetest a jótól, a hasznot a céltól. Még az emberiség sorsának javítását is úgy képzeli, mint mennél több embernek mennél kellemesebb állapotba helyezését.
