Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy szóra, Be keservesen néztem szerdán az ajtóra. Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem, Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.
Észrevette mindég is azt a lopott mézet, Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett, Azolta, ha fél szóval mondom is, hogy Sára! Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.
Az ördög s hozta be akkor a szobába, Mikor titkos szerelmünk indúla munkába, Mert ha letten vólna is hozzád tiz lépésre, Gyanút ragaszt az olyan minden billenésre.
De csak tudnám, hogy a sót, ha vén is, megnyalja, Szép Sárikám, szerelmem előtted megvallja, Nem kímélném csókomat ráncos pofájátúl, Csakhogy el ne tiltana engem a lyányátúl.
Sári rózsám! ha szeretsz, mit nem tennék érted! Minap pedig, hogy szeretsz, titkon megigérted, Mikor rajtam ajakad akkorát cuppantott, Hogy gyanúságba hozánk amazt az agg-lantot.
Sári rózsám! ha szeretsz, dülj le a subámra, Senki sincs most, senki sem vigyáz most a számra; Nyalakodjunk, nincs most benn módja a banyának, Hogy az órát a tejbe verje a macskának.
Itt benn vagyok a férfikor nyarában, Az ifjuságnak eltűnt tavasza, Magával vitte a sok szép virágot, A sok szép álmot, amelyet hoza, Magával vitte a zengő pacsírtát, Mely fel-felköltött piros hajnalon... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Elszállt az égről a piros sugár és Elszállt a földről a dalos madár, Üres fészkébe énekelni a bús Szellő vagy a haragos vihar jár: Ábrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Az ég arany hajnalcsillagja s a föld Ezüst harmatja mind, mind elvesze, Letörlé őket kérlelhetlenűl a Rideg valóság szigorú keze; Felhők borongnak, s rekkenő meleg van, A gondok fojtó levegője nyom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Regényes bércek kősziklái közt folyt Csengő morajjal egy tündér patak, Dicsvágy patakja! ajkaim belőle Sok boldogító mámort ittanak. Foly még ma is, de más igyék vizéből, Én nem iszom, többé nem szomjazom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Ha elfordúlok enmagamtul és mint Polgár végigtekintem a hazát, Szemem megromlott satnya ivadékot, Egy pusztulásnak indult népet lát. Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna? Mást nem tehetek, csak sirathatom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, Oly lángolón, oly véghetetlenűl, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arcáról szivedbe gyűl; Az a te szíved egyetlen világom, Nappal napom és éjjel csillagom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes csillagom!
Süldő poéták, bikficek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemről! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek. Tudjátok: melyik fán terem, Milyen madár a szerelem? A kotyvaszték, mit fejetek Rosz bögréjében főztetek, A sóhajtások galuskája Pityergések levébe hányva, Epedéssel megsáfrányozva Vagy kakasdühhel megborsozva, Oh én szerelmes istenem, Ez még koránsem szerelem! Még várjatok, kis bikficek, Kissé nagyobbat nőjetek, Hogy a szerelmet ismerjétek És azt megénekelhessétek. - Viselni hosszú éven át A szívben a kétség nyilát, Teremteni legmelegebb Vérünkből szép reményeket, Csak azért, hogy meghaljanak, Hogy minden istenadta nap Legyen egy-egy kedves halottunk, Kit kínosan kell megsiratnunk; A rágalomnak óriási Kigyófarkával szembeszállni, Eltűrni oly bántalmakat, Mit megtorolni nem szabad, Mert kedvesünk azé, ki bánt, Aztán elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyű szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek, Mienk legyen örömtelen... Lássátok, ez a szerelem!
Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először... E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly - Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál - Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hagjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány - Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság - Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égberontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?
Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja!
Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád-anyád nálam Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg!
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.
Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szellő,
S enyhűl sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.
Hervadsz, hervadsz.
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.
Be keservesen néztem szerdán az ajtóra.
Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,
Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.
Észrevette mindég is azt a lopott mézet,
Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett,
Azolta, ha fél szóval mondom is, hogy Sára!
Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.
Az ördög s hozta be akkor a szobába,
Mikor titkos szerelmünk indúla munkába,
Mert ha letten vólna is hozzád tiz lépésre,
Gyanút ragaszt az olyan minden billenésre.
De csak tudnám, hogy a sót, ha vén is, megnyalja,
Szép Sárikám, szerelmem előtted megvallja,
Nem kímélném csókomat ráncos pofájátúl,
Csakhogy el ne tiltana engem a lyányátúl.
Sári rózsám! ha szeretsz, mit nem tennék érted!
Minap pedig, hogy szeretsz, titkon megigérted,
Mikor rajtam ajakad akkorát cuppantott,
Hogy gyanúságba hozánk amazt az agg-lantot.
Sári rózsám! ha szeretsz, dülj le a subámra,
Senki sincs most, senki sem vigyáz most a számra;
Nyalakodjunk, nincs most benn módja a banyának,
Hogy az órát a tejbe verje a macskának.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak, hogy lényink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillagá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.
Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.
Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja.
Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnékem
Lélekzetem, szivverésem.
De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se' várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsírtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár:
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Ha elfordúlok enmagamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arcáról szivedbe gyűl;
Az a te szíved egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!
Ugyan ne csiripeljetek
A szerelemről! kérlek szépen
Az emberiség szent nevében,
Melyet kínpadra vonni vétek,
Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
Tudjátok: melyik fán terem,
Milyen madár a szerelem?
A kotyvaszték, mit fejetek
Rosz bögréjében főztetek,
A sóhajtások galuskája
Pityergések levébe hányva,
Epedéssel megsáfrányozva
Vagy kakasdühhel megborsozva,
Oh én szerelmes istenem,
Ez még koránsem szerelem!
Még várjatok, kis bikficek,
Kissé nagyobbat nőjetek,
Hogy a szerelmet ismerjétek
És azt megénekelhessétek. -
Viselni hosszú éven át
A szívben a kétség nyilát,
Teremteni legmelegebb
Vérünkből szép reményeket,
Csak azért, hogy meghaljanak,
Hogy minden istenadta nap
Legyen egy-egy kedves halottunk,
Kit kínosan kell megsiratnunk;
A rágalomnak óriási
Kigyófarkával szembeszállni,
Eltűrni oly bántalmakat,
Mit megtorolni nem szabad,
Mert kedvesünk azé, ki bánt,
Aztán elvenni a leányt,
Eldobni érte szabadságunk,
Mely legimádottabb sajátunk,
S fölvenni a könnyű szabadság
Helyett az élet súlyos gondját,
Dolgozni napok s éjeken,
Hogy ételünk s ruhánk legyen;
S ha feleségünk tán szeszélyes,
Magunkat szabni szeszélyéhez,
Hogy már ha kell örömtelennek
Lenni egyik vagy más életnek,
Mienk legyen örömtelen...
Lássátok, ez a szerelem!
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.
Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.
Daloldj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.
Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.
Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,
És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,
Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.
Dalolj, pacsírta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!
Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.