Ha a vitéz megkopik És ha rongyos rajta a ködmön, Vitézzé válik legott, Hogyha megint a régi köd jön. Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Ha labanc lesz a kuruc, Hogy tud mosolyogni magában, Igy szól: kuruc a karom, Hát hadd legyen labanc a lábam. Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Ha rokkant már a vitéz S készülget a csúnya halálra, Megdörzsöli a szemét S hunyorgat ravaszul a bálra: Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Súlyos inségimben Se Bécsben Úristen, Se Krisztus Pozsonyban, Se Szentlélek Tordán, Igazán nem hittenek. Ez árvult országban Vén századok óta Gonoszak az istenek.
Véres már két lábam, Sok országot jártam, Csúnya Moldovától Cifra, víg Majlandig Poroszkálva vitt a ló, Már a ló is eldült És a gyalog-járás Nem vén embernek való.
Óh, bolond, bús balság, Keserű magyarság, Óh, bolond, vad vélés, Hires Buda vára És ti, régi babonák, Be megcsúfoltátok A legigazabbat, Legmagyarabb katonát.
Nincsen itt már semmi S szépen tönkremenni Budapest is tiltja, Torda, Pozsony és Bécs. És minden gyülekezet, Fuvalkodott isten, Sem szelidebb mása Nem nyújthat nekem kezet.
Nincsen egy barátom S vércsillogva látom Utolsó kurucnak Érdemelt, csúf sorsát Ott az árokpart alatt. Nincsen Lengyelország, Nincs hely a kurucnak S jaj annak, ki megmaradt.
(Bujdosó magyar énekli) Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod, Vérem népe, magyar népem, Sátor-sarkon bort nyakalva Koldus-vásár közepében, Már menőben bús világgá, Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak Béna árnyak, rongyos árnyak, Nótát sipol a fülembe Sípja régi babonának, Édes népem, szól a sípszó, Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép, Ne hagyja az Úr veretlen, Uralkodást magán nem tűr S szabadságra érdemetlen, Ha bosszút áll, gyáva, lankadt S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam Kézsmárk hegye, Majtény síkja, Határ-szélén botot vágok, Vérem többé sohse issza Veszett népem veszett földje: Sohse nézek többet vissza.
Ó, Sion leánya, keserves anyám, Gyászba burítkozott szerelmes dajkám, Mihelt tenéked ez panaszod hallám, Mindjárt így szólék: "Ráchel, édes anyám,
Mi az oka hogy te mast te az árváidat, Ez világ nem szánja juhocskáidat, Üldözés szele fújja szent zászlódat, Majd elburítja kicsiny hajócskádat?
Talám az Istennek ez ő tetszése, Az fenevad felől jövendőlése, Kit megpöcsétle az Pátmus szigete, Hogy mast telnék bé az Úr ítélete?"
Ne nézz ez inségbe az te erődre. Nyújtsad panaszodat Isten eleibe, Ki rátekénte Izrael népére, Tengert buríta fárahó fejére.
Verjed hátra mast is az fárahókat, Burítsad szégyenbe az vérszopókat, Ejtsed hálóban az nyomorgatókat, Ne hadd pusztulnyi szent eklézsiádat!
Az kik azt álítják, hogy kedves dolgot Tesznek fölségednek szent áldozatot, Magok fejére hoznak kemény átkot, Mert fogva tartják az szent igazságot.
Sírás, keserűség és nagy óhajtás Vagyon szolgáidon kemény vasazás, Egyiptombéli sok talicskatojás, Megemészt bennünket perváta tisztítás.
Idegen népek közt az Magyarország Sírván jut eszembe az szép társoság, Az templombéli isteni buzgóság. Mind a regveli, estéi imádság.
Utcákról utcákra az nagy hévségben Hurcolnak bennünket német köntösben, Csak meg nem halunk az mészkeverésben. Belincsben vetnek este az tömlöcben.
Ott is az tömlöcben nincs nyudodalmunk, Nem jön az nagy bűzben szemünkre álmunk, Az sok raboktól való szorultságunk, Sokan étszaka csak mind talpon állunk.
Másnapra virradva az officérek Visznek, kezeinkben az vasbelincsek; Hosszú napestig sok pálcaütések Esnek hátunkon keserves verések.
Noha mi testünkben eladattattunk. Úrjézus Krisztustól de megváltottunk. Ha az ínségben meg köll is mind hallnunk, De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk.
Alig várnánk immár, jönne az óra, Melyben szegény fejünk szabadulásra, Vagy halál által mennénk amaz jóra, Hol az bárány Krisztus gazdag végvacsora.
Írám ezerhatszáz és hatvannégyben, Szent Jakab havának első hetiben, Belincs várának mély tömlöcében, Az ki olvasod, légy hű mindvégiglen.
És ha rongyos rajta a ködmön,
Vitézzé válik legott,
Hogyha megint a régi köd jön.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Ha labanc lesz a kuruc,
Hogy tud mosolyogni magában,
Igy szól: kuruc a karom,
Hát hadd legyen labanc a lábam.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Ha rokkant már a vitéz
S készülget a csúnya halálra,
Megdörzsöli a szemét
S hunyorgat ravaszul a bálra:
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.
Már nem várunk, semmit se várunk,
De egyet még ugrik a kedvünk,
Egye fene:
Hátha vigabb lesz a halálunk.
Kincs Gyula szeretett bátyámnak
Az mi udvarunknak,
Koldus udvarunknak
Vége csak, hajh, velem lesz már
S az mi halottinknak
Dolguk milyen egyenes már.
Be jó volt meghalni,
Vélt dicsben meghalni
Az jó és fő magyaroknak
S be nagy dolog élni,
Kik új rosszat meg nem szoknak.
Otthon, az hazában,
Szomorú hazában
Latrok, hallom, vígan élnek
S fülük mellett átkot
Eresztnek a céda szélnek.
Az halottas ünnep
Bizony magyar ünnep,
Nem maradt ott a javábul,
Aki kicsit jobb volt,
Bánatában föld alá bujt.
Én hallom az órát,
Az üzenő órát,
Megyek, de széthörg a lelkem:
Óh, én édes fajtám,
Bűnöd meg nem érdemeltem.
Se Bécsben Úristen,
Se Krisztus Pozsonyban,
Se Szentlélek Tordán,
Igazán nem hittenek.
Ez árvult országban
Vén századok óta
Gonoszak az istenek.
Véres már két lábam,
Sok országot jártam,
Csúnya Moldovától
Cifra, víg Majlandig
Poroszkálva vitt a ló,
Már a ló is eldült
És a gyalog-járás
Nem vén embernek való.
Óh, bolond, bús balság,
Keserű magyarság,
Óh, bolond, vad vélés,
Hires Buda vára
És ti, régi babonák,
Be megcsúfoltátok
A legigazabbat,
Legmagyarabb katonát.
Nincsen itt már semmi
S szépen tönkremenni
Budapest is tiltja,
Torda, Pozsony és Bécs.
És minden gyülekezet,
Fuvalkodott isten,
Sem szelidebb mása
Nem nyújthat nekem kezet.
Nincsen egy barátom
S vércsillogva látom
Utolsó kurucnak
Érdemelt, csúf sorsát
Ott az árokpart alatt.
Nincsen Lengyelország,
Nincs hely a kurucnak
S jaj annak, ki megmaradt.
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szívem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva:
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De: így éltünk vitézmódra.
fajtámbeli véremnek
Tyukodi pajtásom,
Ne siess strázsára:
Mért siessünk, holott megnőtt
Magunkféle ködmönösnek
Mostanán az ára.
Eddig verekedtünk
S csak mi verekedtünk:
Nemes urak fognak most már
Pártot-ütni, verekedni
Szegény mihelyettünk.
Most már nagyon jó lesz,
Nem póri, nem véres:
Nemes urak értenek jól
A finomabb fringiához
S az egymás fejéhez.
Tollasult szerb hajcsárt,
Tisza-urat bántni,
Ha császárhoz, grófhoz állott,
Paphoz, némethöz, komiszhoz:
El tudtuk találni.
Ám Kártévő úrnak
Hozzánk jönni kellett,
Ördög vigye, pártunk fogni
S vezérkedni a lőcsei
Brigadéros mellett.
És a brigadéros
Zászlót hurcol értünk
S az urak majd kockát dobnak,
Hulljon-e vagy ne hulljon már
A mi dühödt vérünk.
Hallottam, Krajnában
S messze Franciában
Így mulatnak pártoskodva,
Őszkor pórral vadat-űzve
Nagyurak hiában.
Pedig eddig szép volt,
Rákóczi úr tudta,
Hogy és just is, és hogy mégis
Merre van a föld népének
Boldogságos utja.
Tyukodi pajtásom,
Én vérem kilobban,
Jó dolga lesz a császárnak,
Úrék se járnak rosszul, de
Nekünk se lesz jobban.
Ne siess: ital-bor
Ráfér a szegényre,
Tán fölvidul országunkra
Valamikor jobbjainak
Elfecsérlett vére.
Nincs itt nekünk dolgunk,
Ez az urak dolga
S Bécsben s itthon már megszokták:
Úr aratja s elaratja,
Mit vetett a szolga.
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy,
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.
S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi se intett.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús mindegy-minket.
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélén botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
Ó, Sion leánya, keserves anyám,
Gyászba burítkozott szerelmes dajkám,
Mihelt tenéked ez panaszod hallám,
Mindjárt így szólék: "Ráchel, édes anyám,
Mi az oka hogy te mast te az árváidat,
Ez világ nem szánja juhocskáidat,
Üldözés szele fújja szent zászlódat,
Majd elburítja kicsiny hajócskádat?
Talám az Istennek ez ő tetszése,
Az fenevad felől jövendőlése,
Kit megpöcsétle az Pátmus szigete,
Hogy mast telnék bé az Úr ítélete?"
Ne nézz ez inségbe az te erődre.
Nyújtsad panaszodat Isten eleibe,
Ki rátekénte Izrael népére,
Tengert buríta fárahó fejére.
Verjed hátra mast is az fárahókat,
Burítsad szégyenbe az vérszopókat,
Ejtsed hálóban az nyomorgatókat,
Ne hadd pusztulnyi szent eklézsiádat!
Az kik azt álítják, hogy kedves dolgot
Tesznek fölségednek szent áldozatot,
Magok fejére hoznak kemény átkot,
Mert fogva tartják az szent igazságot.
Sírás, keserűség és nagy óhajtás
Vagyon szolgáidon kemény vasazás,
Egyiptombéli sok talicskatojás,
Megemészt bennünket perváta tisztítás.
Idegen népek közt az Magyarország
Sírván jut eszembe az szép társoság,
Az templombéli isteni buzgóság.
Mind a regveli, estéi imádság.
Utcákról utcákra az nagy hévségben
Hurcolnak bennünket német köntösben,
Csak meg nem halunk az mészkeverésben.
Belincsben vetnek este az tömlöcben.
Ott is az tömlöcben nincs nyudodalmunk,
Nem jön az nagy bűzben szemünkre álmunk,
Az sok raboktól való szorultságunk,
Sokan étszaka csak mind talpon állunk.
Másnapra virradva az officérek
Visznek, kezeinkben az vasbelincsek;
Hosszú napestig sok pálcaütések
Esnek hátunkon keserves verések.
Noha mi testünkben eladattattunk.
Úrjézus Krisztustól de megváltottunk.
Ha az ínségben meg köll is mind hallnunk,
De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk.
Alig várnánk immár, jönne az óra,
Melyben szegény fejünk szabadulásra,
Vagy halál által mennénk amaz jóra,
Hol az bárány Krisztus gazdag végvacsora.
Írám ezerhatszáz és hatvannégyben,
Szent Jakab havának első hetiben,
Belincs várának mély tömlöcében,
Az ki olvasod, légy hű mindvégiglen.
(1664)
Leskelődő labanczokkal van tele;
Sűrű berek még sincs annyi levele -
Mint a mennyi lompos labancz bújt bele.
Héja madár le-lecsap a fölyhőbűl...
Lovas labancz ki-kicsap az erdőbűl,
Kuruczot lát, hertelenűl megpördűl,
Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün.
Kuruczokat Bezerédi vezeti,
Ki a kardját német hússal eteti,
A csújtárját német vérrel festeti,
Tíz-húsz rácz ha reágyün, csak neveti...
Bezerédi tánczoltatja a lovát,
Villogtatja rettenetös pallosát,
Dobot veret, fuvatja az trombitát,
Megr is indúl, odacsap, meg hátat ád.
Bolond észszel a rácz magát elhivé;
Csak úgy árad a berekből kifelé,
Szép térhelyre Bezerédi kivivé,
Ott egyszersmind arczúl fordúl s vág belé.
Az német is kiözönlik rácz után,
Gyalog vagyon, a kurucz jó paripán;
Bezerédi hires serény kapitány:
Közre kapja, vágja, rontja szaporán.
Bezerédi hires vitéz kapitány:
Sara bolja-darabolja magyarán.
Az német is neki búsul egynihány,
Rája támad, lüvés esik az lován.
Bezerédi elvesztette az lovát,
Bukompanni megtalálta a nyomát;
Odaugrat, rázza hegyes dragonyát...
Bezerédi gyalog is nagy harczot ád.
Az sok labancz mikoron rárohana:
Bezerédi csak egyedűl ott vala,
Jó kardjával hármat-négyet suhinta -
Németekben tágosságot úgy csapa.
Párduczbűrét az nyakábúl levonák,
De az árát életekkel megadák;
Odamennek egynihány jó katonák -
Dandárját az németnek ott megnyomák.
Több kurucz is, hogy meglátja ezeket,
Bátorodik, űzi mint az ebeket...
Bezerédi maga űz egy sereget,
Sárvár felé úgy hajtják a németet.
A Rábában vértűl híznak a halak,
Véres vízben egymásra tátogatnak.
Dicsírgetik Bezerédit magoknak:
Hogy ő volna fundátora javoknak.
Német testek buritják az parragot,
Vadmadarak lakodalmat laknak ott;
Dicsírgetik Bezerédit, Baloghot:
Hogy nekik oly rakott asztalt rakatott.
Kél a szél a fákat vígan legyinti:
Kuruczokat a jó Isten segíti, -
Országunkat még egyszer megépíti,
Német ebtűl valahára megmenti.