Ha már elfogy az út előlünk,ha nem tudjuk, merre van előre,ha már a májusi szikrázó fénytőlse kapunk jártányi erőre,ha már botokká válnakkörülöttünk a zsenge ágak,vadak lesnek ránk s mindentüske csak visszafelé rángat;ha a csillagokat is ellopják tőlünks a kenyeret kezünkből kiragadják -csak a gondolat maradjon friss,mint bolyban a szorgalmas hangyák.
Még áll a domb s én állok a felett,Játszik velem bűbájos képzelet.Csekély a domb, alig emelkedő,Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélyeEgykor magát mulatta volna véle,Midőn a porba' játszván, mint szokott,Fövényből a pusztán csibét rakott.Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
(Részlet Buda halála Kilencedik énekéből)Alig hogy az ősz pap ajakát bezárta,Lebben az ajtónál Etelének sátra;Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal,Nagy dolgot előre mondani költ arccal.
Száll a madár, ágrul ágra,Száll az ének, szájrul szájra;Fű kizöldül ó sirhanton,Bajnok ébred hősi lanton.Vadat űzni feljövénekHős fiai szép Enéh-nek:Hunor s Magyar, két dalia,Két egy testvér, Ménrót fia.Ötven-ötven jó leventétKiszemeltek, hogy követnék;Mint valamely véres hadra,Fegyverkeztek könnyű vadra.
Sietős munkája lehet a világnak,Mindenki farag, fúr, kalapál, fut-fárad;Sürög-forog a nép az egész föld hátán,Éhes tömegekben ide-oda árad;Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,Verseny heve nem bánt, munkavágy nem sarkal,Mit bánod akárki akárhova nyarg...
Attila, Attila, hunok nagy királya,Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!Te ura, királya szittyák s germánoknak,Valál hódítója a rómaiaknak:Napnyugatiaknak, napkeletieknek,Valál rémülete, valál iszonyataTe minden népeknek!De ha könyörögtek, megengesztelődtél,Adófizetéssel te megelégödtél.
A Magyarok MózeseSzép Ázsiának földén, a szittya nagy sikon,Büszkén miként a párducz, mint sólyom szabadon,A zúgó Don tövében egy ősi nép lakott,Dicső Magóg vérének véréből sarjadott.Nem győzte még meg eddig ellenség fegyvere,Honn áldás volt tanyája, künn rettegett hire;De a mit nem tehettek ellenség és halál,Gyérítni kezdi vérét önátka - a viszály.
Hős Lehelnek szózatos kürtérőlHir maradt a régi szép időből,És ha híre volt a kürt szavának,Nem kisebb volt sulyja hős karának.Mint levente még a hét vezérrelÁzsiából ifjan költözék el;Kürte volt a nemzet nagy zsoltára,Valahányszor kelt véres csatára.Kürte volt a győzedelmi énekDiadalban Árpád nemzetének,Kürte nyögdelt szomorú torában,Valahányszor gyásza volt csatában.
Halmot is alig látott az a nép mégs most: égbebökő sziklák és csúcsok!Eső s – október végén! – hó suhog;jégrög csusszantja a riadt ló léptét.És nincsen út! Csak összegyűlt lucsoka szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.Törik a kerék köves patakágyon;bukik a sík földhöz szokott tulok.
