Te bennem szörnyeteget látsz, én benned nem akarok látni inkvizítort; szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet, mely téged már könnyekig sodort. Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál, kit vak bizalmad remélt támaszul, és nem szeretném, ha vaknak maradnál, s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed csak a részt látta bennem, és a jóban, mely részem, ismerni vélt engemet. Álmoddal mértél; én az álmodónak mit mondhatok? Ne légy a börtönöm! Csalódtál, de ne tarts engem csalónak, amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet, mely negyven évenát hozzám tapadt, a szenvedést se dicsérem, de szenvedj, ha társamul kötelezted magad. Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj, de csak egészen tudom magam adni, fogadj mindenestől, egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek mutatják azt, ami több, mert egész; ítélő szavaid téged sebeznek, ha eszményednél törpöbbnek ítélsz. láss kegyetlenül, de lásd meg merészen a világot is, amely alakít, és magadénak fogadj el egészen, azzal együtt, mi tőled elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki belőle, jöjj, járj együtt velem, gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni mindkettőnket az orvos gyötrelem. Amíg javíthat per és szidalom, perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, - de megmásíthatatlan múltamon őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
Emléke visszacsillog s olykor arcomra tűz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz. Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tűz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog, de már nem bánt, nem űz, enyhén simogató, mint hűs, testvéri kéz: Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tűz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz.
Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek. Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek, ki fogyton vékonyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondol, aki holt, míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs, borzadva néznek rám a képek. – Én is teázom, kedvesem... – mondom lágyan és kedvesen. A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat.
A fűzfa behajlik a vízbe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják piciny buborék-pamacsok a hold egyedül csavarogva oly holthalavány odafent kémleli elcsavarogva egy holt kicsi lány hova ment?
Holt kis Ilonka fehéren fekszik a sírban alant szelleme ringva fehéren fürdik a vízben alant lelkemre libegve lehajlik mint vízbe a fűz fiatal ágai- habzene zajlik csobog körülötte a dal
dal pihekönnyű magáról zizge aranybafutó fürtjei zuhatagáról s minden eszembejutó esteli vágyteli csókról lágy öleléseiről jópuha hópihe-csókról lágy öleléseiről
Egyszer lefeküdt ibolyák közt harmatos fűbe feküdt nyíladozó ibolyák közt még soha oly gyönyörűt parányi piros bogarak közt dőlt mosolyogva elém zümmögő zöld bogarak közt szunnyadtam el én kebelén
süllyedt vele lassan a pázsit süppedt vele halkan a hant s már láttam a mély gödör ásít s ő fekszik a sírban alant - a csöndbe furán belezengtek a fákon a víg madarak és csöndben a mélybe lementek a piros a zöld bogarak
- A fűzgally a vízre lehajlik zsolozsma a vízcsobogás a hab zokogása morajlik morajlik a szívdobogás borúsra borul be az ének bús nász-ima színkeverés zörögve dorombol az ének a gyászlila csipkeverés -
Ilonka kis égi Ilonka a kép olyan ép eleven a képed a régi Ilonka kék lepke sziromlevelen szamócapiros puha szádból fakadnak a lenge füvek - szeráf-nevetés puha szádból ha zsonganak a zsenge füvek
Lásd fekszem a parton a fűben ölébe ölelget a part a dús keserűszagú fűben ezernyi bogár idetart nyüzsögve nyirokteli mélyről ezer pici hangszeren át zümmög az ajkad ízéről végnélküli víg szerenád
Azóta kapott csudacsókok íze ma oly keserű hűtelen és csúnya csókok emléke is oly keserű oly messzibe csöndesedének éveim árnya alatt angyali vég-csemegének holt ajkaid íze marad
Ilonka kis édes Ilonka a kép olyan ép eleven halványpuha hangod Ilonka szólít szomorú nevemen válaszom át a sötéten éteri fényutat ás borzad a sás fut a réten elsuhogó zokogás
Mihez foghasson ezentúl ki fogta fehér kezedet és hova nézhet ezentúl ki nézte sötét szemedet? Örökre itt maradok már hanyagul heverészve hanyatt míg enged a rög ragadó sár s gödör lesz testem alatt
Utamban az éjben a parton lengő lila láng vezetett most fűzfa tövén puha parton érzem kicsi lánykezedet és érzem aludni fogok már akár te a mély temetőn tudom hogy aludni fogok már boldogan és nevetőn
Már bomlik az élet az omló víz suhanó zaja közt mint százados erdei holló váza fenyő gallya közt már oszlik a test alig élek foszlik valamennyi tagom rezegve fölérez a lélek és imbolyog álmatagon
belefürdik a Léthe vízébe a víz körülötte csacsog locsogva körülsimogatják fehér buborék-pamacsok a hold ragyogó sugarában távoli trombita búg mind vakítóbb sugarában hajnali harsona zúg
ébresztget a szád muzsikája ébredj valahára szegény és zeng a szíved muzsikája és hömpölyög izzik a fény úszunk tova kék levegőben mint két pihe lengetegen és fulladozunk ölelőben fényteli fellegeken
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetűk közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelíd mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Felvettelek s szinte álom, súlyod olyannak találom, s töretlennek tiszta fényed: forgatlak, fél szemmel nézlek, s mint ki a porba kotorva aranyat lelt, olyanforma érzés fog el, míg a Napnak két ujjam közt felmutatlak.
Sav vagyok: fémed feloldom. Vadász vagyok: vezess sólymom. Húsom vagy, és én a csontod. Zászló vagy: kezem kibontott, s csúcsra tűztem veled - látod - a szerelmi szabadságot.
Immár hozzámtartozó vagy, Mint folyóhoz a futó hab. Titkos órák vernek: tik-tak, összegyűrlek, kisimítlak, s hallom, amint így szólsz: Jól van, hab vagyok hát a folyóban, télben befagyok, és ha nyár van, elapadok az aszályban, a áradok, ha a víz árad - szakadnak máris a gátak, s pusztul, mi pompázón pangott. …Félreverik a harangot.
Pincemélyi mohos szakállas üveg vagyok. A por belep. De megdicsérsz, már-már megáldasz, ha boromat nyeled. Szemed szikrázik, arcod ég, megtántorulsz, te tünde részeg. "Még!" suttogod. "Elég!... De még!..." s kiinád az egészet. Mohos és pohos a palack. De láng s láva a bor. Ily mámort nem fakaszt, csupán bölcs érés, csak a kor. Legyőz, lábadról is ledönt. És elfekszel hanyatt. Eredben friss zenéje döng. Lüktet, feszül a nyak. A térd, a csípő, a kebel mind-mind velem telik. így heversz benső bilincseivel magadon reggelig. S boldogan várod, mint cseréli kormát az éj új, más hajnali lángra. Szakállas vagyok? Pincemélyi? Mohos? Pohos?... Ki bánja!
Viselj rám egy kicsit gondot! Ne ügyeld azt, amit mondok de ha elszakad az ingem foltozgasd meg, szeress engem! Párosítsd meg a harisnyám tartsd a szobám mindig tisztán reggelimet készítsd tejjel s kínálj magad mellett hellyel. Mindennapra főzz ebédet csak azt, amit a szegények de amit adsz, kedvvel adjad mintha adnád tenmagadnak. Ha anyámra emlékezném mint az árnyék simulj mellém s amit ő is adna mostan te is add, de százszorosan! Hogyha volnék nyughatatlan takarjon be puha paplan vesd meg ágyam, s észrevétlen simogass meg a sötétben. Hogyha volnék tele sebbel kenni testem ne feledd el hogyha volnék mint a poklos légy hasonló orvosokhoz hogyha volnék kitaszítva rejtekedbe fogadj vissza hogyha volnék immár halva büszkén fektess ravatalra! Jutalmad tán semmi lészen csak én leszek, de egészen fejtől lábig, szívtől szájig minden birtokoddá válik. Elfeledném az anyámat s már csak téged akarnálak ébren, alva... szólva, némán... hogyha gondot viselnél rám.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg
nem is adtál kezet
de a szemed még megsímogatott
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak
a hegyes lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven évenát hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, -
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton vékonyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
– Én is teázom, kedvesem... –
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
piciny buborék-pamacsok
a hold egyedül csavarogva
oly holthalavány odafent
kémleli elcsavarogva
egy holt kicsi lány hova ment?
Holt kis Ilonka fehéren
fekszik a sírban alant
szelleme ringva fehéren
fürdik a vízben alant
lelkemre libegve lehajlik
mint vízbe a fűz fiatal
ágai- habzene zajlik
csobog körülötte a dal
dal pihekönnyű magáról
zizge aranybafutó
fürtjei zuhatagáról
s minden eszembejutó
esteli vágyteli csókról
lágy öleléseiről
jópuha hópihe-csókról
lágy öleléseiről
Egyszer lefeküdt ibolyák közt
harmatos fűbe feküdt
nyíladozó ibolyák közt
még soha oly gyönyörűt
parányi piros bogarak közt
dőlt mosolyogva elém
zümmögő zöld bogarak közt
szunnyadtam el én kebelén
süllyedt vele lassan a pázsit
süppedt vele halkan a hant
s már láttam a mély gödör ásít
s ő fekszik a sírban alant -
a csöndbe furán belezengtek
a fákon a víg madarak
és csöndben a mélybe lementek
a piros a zöld bogarak
- A fűzgally a vízre lehajlik
zsolozsma a vízcsobogás
a hab zokogása morajlik
morajlik a szívdobogás
borúsra borul be az ének
bús nász-ima színkeverés
zörögve dorombol az ének
a gyászlila csipkeverés -
Ilonka kis égi Ilonka
a kép olyan ép eleven
a képed a régi Ilonka
kék lepke sziromlevelen
szamócapiros puha szádból
fakadnak a lenge füvek -
szeráf-nevetés puha szádból
ha zsonganak a zsenge füvek
Lásd fekszem a parton a fűben
ölébe ölelget a part
a dús keserűszagú fűben
ezernyi bogár idetart
nyüzsögve nyirokteli mélyről
ezer pici hangszeren át
zümmög az ajkad ízéről
végnélküli víg szerenád
Azóta kapott csudacsókok
íze ma oly keserű
hűtelen és csúnya csókok
emléke is oly keserű
oly messzibe csöndesedének
éveim árnya alatt
angyali vég-csemegének
holt ajkaid íze marad
Ilonka kis édes Ilonka
a kép olyan ép eleven
halványpuha hangod Ilonka
szólít szomorú nevemen
válaszom át a sötéten
éteri fényutat ás
borzad a sás fut a réten
elsuhogó zokogás
Mihez foghasson ezentúl
ki fogta fehér kezedet
és hova nézhet ezentúl
ki nézte sötét szemedet?
Örökre itt maradok már
hanyagul heverészve hanyatt
míg enged a rög ragadó sár
s gödör lesz testem alatt
Utamban az éjben a parton
lengő lila láng vezetett
most fűzfa tövén puha parton
érzem kicsi lánykezedet
és érzem aludni fogok már
akár te a mély temetőn
tudom hogy aludni fogok már
boldogan és nevetőn
Már bomlik az élet az omló
víz suhanó zaja közt
mint százados erdei holló
váza fenyő gallya közt
már oszlik a test alig élek
foszlik valamennyi tagom
rezegve fölérez a lélek
és imbolyog álmatagon
belefürdik a Léthe vízébe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
fehér buborék-pamacsok
a hold ragyogó sugarában
távoli trombita búg
mind vakítóbb sugarában
hajnali harsona zúg
ébresztget a szád muzsikája
ébredj valahára szegény
és zeng a szíved muzsikája
és hömpölyög izzik a fény
úszunk tova kék levegőben
mint két pihe lengetegen
és fulladozunk ölelőben
fényteli fellegeken
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetűk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
súlyod olyannak találom,
s töretlennek tiszta fényed:
forgatlak, fél szemmel nézlek,
s mint ki a porba kotorva
aranyat lelt, olyanforma
érzés fog el, míg a Napnak
két ujjam közt felmutatlak.
Sav vagyok: fémed feloldom.
Vadász vagyok: vezess sólymom.
Húsom vagy, és én a csontod.
Zászló vagy: kezem kibontott,
s csúcsra tűztem veled - látod -
a szerelmi szabadságot.
Immár hozzámtartozó vagy,
Mint folyóhoz a futó hab.
Titkos órák vernek: tik-tak,
összegyűrlek, kisimítlak,
s hallom, amint így szólsz: Jól van,
hab vagyok hát a folyóban,
télben befagyok, és ha nyár van,
elapadok az aszályban,
a áradok, ha a víz árad -
szakadnak máris a gátak,
s pusztul, mi pompázón pangott.
…Félreverik a harangot.
a múltnak, mikor mással ültem itt.
Bolond szél sír, száz fa őrjöngve rázza
az alkonyatban vörös fürtjeit.
Véreső hull a reszkető avarra.
Az erdő tépett ernyője zörög-
s vén tölgyek törzsét dérpatina marja.
...Ki velem jársz a holt mezők között
hangtalan suhanj, kedvesem, a ködbe,
vigyázz, hogy bánatokba ne botolj:-
mert itt les reánk a nyomunkba szökve
sok letépett csók, elfonnyadt mosoly.
Furcsa félelem sodort össze minket.-
Nehéz a gyászban árván állani!
Titkon keresve tűnt kedveseinket,
vagyunk egymásnak mások árnyai.
üveg vagyok. A por belep.
De megdicsérsz, már-már megáldasz,
ha boromat nyeled.
Szemed szikrázik, arcod ég,
megtántorulsz, te tünde részeg.
"Még!" suttogod. "Elég!... De még!..."
s kiinád az egészet.
Mohos és pohos a palack.
De láng s láva a bor.
Ily mámort nem fakaszt,
csupán bölcs érés, csak a kor.
Legyőz, lábadról is ledönt.
És elfekszel hanyatt.
Eredben friss zenéje döng.
Lüktet, feszül a nyak.
A térd, a csípő, a kebel
mind-mind velem telik.
így heversz benső bilincseivel
magadon reggelig.
S boldogan várod, mint cseréli
kormát az éj új, más hajnali lángra.
Szakállas vagyok? Pincemélyi?
Mohos? Pohos?... Ki bánja!
Ne ügyeld azt, amit mondok
de ha elszakad az ingem
foltozgasd meg, szeress engem!
Párosítsd meg a harisnyám
tartsd a szobám mindig tisztán
reggelimet készítsd tejjel
s kínálj magad mellett hellyel.
Mindennapra főzz ebédet
csak azt, amit a szegények
de amit adsz, kedvvel adjad
mintha adnád tenmagadnak.
Ha anyámra emlékezném
mint az árnyék simulj mellém
s amit ő is adna mostan
te is add, de százszorosan!
Hogyha volnék nyughatatlan
takarjon be puha paplan
vesd meg ágyam, s észrevétlen
simogass meg a sötétben.
Hogyha volnék tele sebbel
kenni testem ne feledd el
hogyha volnék mint a poklos
légy hasonló orvosokhoz
hogyha volnék kitaszítva
rejtekedbe fogadj vissza
hogyha volnék immár halva
büszkén fektess ravatalra!
Jutalmad tán semmi lészen
csak én leszek, de egészen
fejtől lábig, szívtől szájig
minden birtokoddá válik.
Elfeledném az anyámat
s már csak téged akarnálak
ébren, alva... szólva, némán...
hogyha gondot viselnél rám.