üveg vagyok. A por belep.
De megdicsérsz, már-már megáldasz,
ha boromat nyeled.
Szemed szikrázik, arcod ég,
megtántorulsz, te tünde részeg.
"Még!" suttogod. "Elég!... De még!..."
s kiinád az egészet.
Mohos és pohos a palack.
De láng s láva a bor.
Ily mámort nem fakaszt,
csupán bölcs érés, csak a kor.
Legyőz, lábadról is ledönt.
És elfekszel hanyatt.
Eredben friss zenéje döng.
Lüktet, feszül a nyak.
A térd, a csípő, a kebel
mind-mind velem telik.
így heversz benső bilincseivel
magadon reggelig.
S boldogan várod, mint cseréli
kormát az éj új, más hajnali lángra.
Szakállas vagyok? Pincemélyi?
Mohos? Pohos?... Ki bánja!
