Petőfi él! De nem mint hiszitek, Nem int bágyadt tekintetű öreg. A kor arcára nem vésett redőt, Fehér hajjal ne képzeljétek őt. Fejét fenn hordja most is; szeme is fényes; Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne higgyétek, nem hord ő láncokat! Kard van kezében, ajkán harci dal; Előreszáguld mint a bősz vihar, És túlharsogja az ágyúk moraját Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fenn virraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, ifjan, szabadon Él és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok pusztulása; - De az ő sírja mégse lesz megásva!
Szép város, ott a széles Duna partján, Kedves, ki benned élt, mindenkinek; Előttem állsz, forrongsz, zsibongva, tarkán És lelkem' falaid közé viszed. Sok régi emlék, mint varázsütésre A feledés sirjából felbukik; A képzeletben látlak felidézve Vratizlávtól a »moriamur«-ig.
Viharjaid kiálltad ezer évnek, Láttad, hogy a szerencse mily hamis; S állsz mosolyogva, mint kies vidéked, Szivre a régi, - kár, hogy ajkra is! De az a várrom s komor ősi dómod Beszélő némasággal hirdetik: Szivek kihűlnek, inganak a trónok, S a haza lángja akkor is hevit!
Mikor földed' még Nagy Lajos tiporta, Királyok dísze, híres és dicső! - S Mátyás, a Bécs-verő is innen oszta Igazságot; - ez volt a szép idő! Mikor még Pázmán, főpapok virága, E dómban itt lengette biborát; - Mikor még... feledés fátylát reája!... Bús várromod beszélhetné tovább.
Hejh, a tekintetes karok és rendek Mentéje már nem leng utcáidon; Beszédes ajkaik némán pihennek; Füszál se leng sok elfeledt siron. Országgyülés, koronázási pompa Megírva van csak, már nem látható. A kis domb is, királyi eskü dombja, Eltünt a föld szinéről, mint a hó.
Rég volt... a temető minden göröngye Azóta, hejh, de sok halottra hullt. S utódnak vágya nem rezdűl, se könnye. Ugy érzi, hadd maradjon mult a mult. Hiszen szép volt a kardok villanása S a »moriamur!« - ám elhangozott; Mig az idő csak egyre folydogálva, Sok új törekvést, új eszmét hozott.
Most élni, élni kell e szép hazáér'! Ez a magyar faj küzdelmes kora. Óh, állj közénk te is! - Ki tenni ráér, Pató Pált ugy sem ismeréd soha. Légy híve rendületlenül hazádnak, Ha volna is kivűle más helyed. Állítsd meg utjokban, kik Bécsbe vágynak. Hazánk határán így állj őrszemet.
Lebegjen rajtad jótékony varázslat, Az égi múzsák szép uj csarnokán. Katona nyelvén hirdesd a hazának, Hogy itt minden más nyelv barbár, pogány. ...Lesz még idő, képzelmem messze szálldos, Arról a szép jövőrül álmodom, Midőn magyar lesz nyelvben is e város: Pressburg eltűnik, s nem lesz csak: Pozsony.
Sír a nóta, magyar nóta, Muzsikálnak este óta Messze, messze, idegenben, Mesebeli tündérkertben Egy párisi fogadóba': - Fogadóba'!
Mennyi érzés, mennyi bánat, Szíve van tán a nótának, Oly szomorún sirdogálja; Miben áll a mulatsága Kondoroson a bojtárnak, A bojtárnak.
A teremnek minden lángja, Mintha pásztortűzzé válna... - Csak itt lent a cifra lányok, Fényes urak, asszonyságok Nem figyelnek a nótára, A nótára!
Nevetgélnek, beszélgetnek, De ők arról nem tehetnek. ... Tudja a jó Mindenható, Mi is azon sírni való: Hogy a ménes ott delelget, Valahol egy csárda mellett, - Csárda mellett!
Nem int bágyadt tekintetű öreg.
A kor arcára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fenn hordja most is; szeme is fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higgyétek, nem hord ő láncokat!
Kard van kezében, ajkán harci dal;
Előreszáguld mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk moraját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fenn virraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szívével, ifjan, szabadon
Él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása; -
De az ő sírja mégse lesz megásva!
Kedves, ki benned élt, mindenkinek;
Előttem állsz, forrongsz, zsibongva, tarkán
És lelkem' falaid közé viszed.
Sok régi emlék, mint varázsütésre
A feledés sirjából felbukik;
A képzeletben látlak felidézve
Vratizlávtól a »moriamur«-ig.
Viharjaid kiálltad ezer évnek,
Láttad, hogy a szerencse mily hamis;
S állsz mosolyogva, mint kies vidéked,
Szivre a régi, - kár, hogy ajkra is!
De az a várrom s komor ősi dómod
Beszélő némasággal hirdetik:
Szivek kihűlnek, inganak a trónok,
S a haza lángja akkor is hevit!
Mikor földed' még Nagy Lajos tiporta,
Királyok dísze, híres és dicső! -
S Mátyás, a Bécs-verő is innen oszta
Igazságot; - ez volt a szép idő!
Mikor még Pázmán, főpapok virága,
E dómban itt lengette biborát; -
Mikor még... feledés fátylát reája!...
Bús várromod beszélhetné tovább.
Hejh, a tekintetes karok és rendek
Mentéje már nem leng utcáidon;
Beszédes ajkaik némán pihennek;
Füszál se leng sok elfeledt siron.
Országgyülés, koronázási pompa
Megírva van csak, már nem látható.
A kis domb is, királyi eskü dombja,
Eltünt a föld szinéről, mint a hó.
Rég volt... a temető minden göröngye
Azóta, hejh, de sok halottra hullt.
S utódnak vágya nem rezdűl, se könnye.
Ugy érzi, hadd maradjon mult a mult.
Hiszen szép volt a kardok villanása
S a »moriamur!« - ám elhangozott;
Mig az idő csak egyre folydogálva,
Sok új törekvést, új eszmét hozott.
Most élni, élni kell e szép hazáér'!
Ez a magyar faj küzdelmes kora.
Óh, állj közénk te is! - Ki tenni ráér,
Pató Pált ugy sem ismeréd soha.
Légy híve rendületlenül hazádnak,
Ha volna is kivűle más helyed.
Állítsd meg utjokban, kik Bécsbe vágynak.
Hazánk határán így állj őrszemet.
Lebegjen rajtad jótékony varázslat,
Az égi múzsák szép uj csarnokán.
Katona nyelvén hirdesd a hazának,
Hogy itt minden más nyelv barbár, pogány.
...Lesz még idő, képzelmem messze szálldos,
Arról a szép jövőrül álmodom,
Midőn magyar lesz nyelvben is e város:
Pressburg eltűnik, s nem lesz csak: Pozsony.
Kinek katona a fia;
Mindig van annak halottja,
Éjjel nappal sirathatja.
Erdélyi János, 352.
Ihatnék a Garibáldi lova.
Szőke kis lány adjál neki vizet,
Garibáldi a csatába siet.
Garibáldi csárdás kis kalapja,
Nemzeti szin pántlika van rajta.
Nemzeti szin pántlika van rajta,
Garibáldi neve ragyog rajta.
Ess az eső, nagy sár van az uton,
Szőke kis lány sirva most az Olton.
Sirva mondja az édes anyjának:
"Szeretőmet viszik katonának."
"Ne sirj lányom, ne sirj, a faluba'
Marad legény még a te számodra."
"Marad anyám, marad, nem szeretem,
Gyász lesz vele az egész életem."
Szőke kis lány kiment a kis kertbe,
Föltekintett a csillagos égre:
Jaj Istenem, megölöm magamat!
Viszik katonának a rózsámat."
Kis-Baczon, Benedek Elek gyűjtése, első közlés 1882.
Idegen országba visznek el engemet.
Ha meglőnek, jó lesz a sebemre,
Ha meghalok, eltemetnek benne.
Ha meghalok, szépen temessetek,
Hat legénnyel sírba vitessetek.
Koporsóm fejére koszorút kössetek,
Sirom fölé pedig rózsát ültessetek.
Udvarhelyszéki gyűjtés, Benedek Elek.
Muzsikálnak este óta
Messze, messze, idegenben,
Mesebeli tündérkertben
Egy párisi fogadóba':
- Fogadóba'!
Mennyi érzés, mennyi bánat,
Szíve van tán a nótának,
Oly szomorún sirdogálja;
Miben áll a mulatsága
Kondoroson a bojtárnak,
A bojtárnak.
A teremnek minden lángja,
Mintha pásztortűzzé válna...
- Csak itt lent a cifra lányok,
Fényes urak, asszonyságok
Nem figyelnek a nótára,
A nótára!
Nevetgélnek, beszélgetnek,
De ők arról nem tehetnek.
... Tudja a jó Mindenható,
Mi is azon sírni való:
Hogy a ménes ott delelget,
Valahol egy csárda mellett,
- Csárda mellett!
Szennyes a gatyám is,
Majd hoz Kossuth tisztát,
Türr Pista meg puskát.
Éljen Garibaldi!
Kossuth, Klapka és Türr,
Mind be fognak jőni,
Sereg is jő velük
Húsz, harminc ezernyi.
Éljen Garibaldi!
Be sok itt a holló!
De kevés a kard, ló!
Majd elhozzák, csak mi
Legyünk készek halni.
Éljen Garibaldi!
(1860)
Benedek Elek közlése, 1896.
Talán nincs a németnek katonája.
Erdélyország fővárosa Kolozsvár,
A francia a némettel szembe' áll.
Messze földre visznek bé katonának,
Mondd meg pajtás az én kedves babámnak,
Hogy ne várjon s ne sirasson hiába,
Holnap után visznek egy nagy csatába.
Ha levágnak, ott maradok a síkon,
Ha elfognak, főbe lőnek jól tudom.
Édes rózsám, így is úgy is: meghalok...
Csillagokból nézek akkor reátok.
Udvarhelyszéki gyűjtés, Benedek Elek
A huszárok sorban állnak,
A Nagy-Sándor ármadája
Az ellenséget bevárja.
A Nagy-Sándor legelöl áll,
Jobb feléről meg egy pap áll,
Kereszt vagyon a kezében,
Szent ostya meg az ölében.
Édes fiaim, huszárok!
Futnak-e már a kozákok?
Hej, Nagy-Sándor, gyenyerális,
Oda van a huszárod is!
Édes fiaim, honvédek!
Futnak-e már a németek?
Hej, Nagy-Sándor, gyenyerális,
Oda van a honvéded is!
Lehejtja a fejét ő is,
A Nagy-Sándor gyenyerális,
Hullik a könny két szemébül,
A magyar ég elsötétül.
Közli Benedek Elek, 1896.