Inaktelke 20. századi táncélete bizonyos mértékig elütött a környező Nádas menti falvakétól. A községben az 1940-es években gyöngyösbokrétás tánccsoport alakult meg, mely működése során több erdélyi és magyarországi nagyvárosban megfordult. A falu fiatalsága ebben az időszakban újra felfedezte a helyi tánchagyományt, visszatanulta és bizonyos mértékig továbbfejlesztette az inaktelki legényest. Ők voltak azok, akik a hagyományos zárt alapállással végződő mellékhangsúlyos zárlatokat nyitott pozícióvá alakították át. Ez alapvetően nem befolyásolta a tánc szerkezetét, csak sokkal látványosabbá, virtuózabbá tette. A legényes tánckultúra késői felvirágzás Inaktelkén azt eredményezte, hogy sokkal több kiváló táncos egyéniséget ismerünk ebből a faluból, mint a Nádas menti hasonló, magyar lakosú falvaiból. Amíg más közösségekből négy-öt kiváló táncost ismer a kutatás, addig itt 25 férfitól sikerült kegényes táncokat rögzíteni. Közöttük is az egyik legkiválóbb előadó egyéniség Gergely Ferenc „Gyurka”. Legényes táncait 1941-1972 között öt alkalommal rögzítették mozgó filmre, ami tíz táncfolyamat, 104 pontját jelenti. Gergely Ferenc nemcsak táncával váltott ki elismerést, hanem mind gazdasági, min társadalmi tevékenysége révén is vezető egyénisége lett Inaktelkének. Táncára gazdag motívumkincs, megszerkesztettség és virtuóz előadásmód volt a jellemző, amely egyrészt magába foglalja falujának majdnem teljes repertoárját, másrészt egyéni, csak rá jellemző motívumokat is tartalmazott. Ebben a gazdag legényes tánckultúrában minden kiváló táncos igyekezett olyan motívum- és pontösszetételeket létrehozni, amelyek csak az ő táncára voltak jellemzők, ezeket féltékenyen őrizték, titokban gyakorolták, és csak a táncversenyek alkalmával mutatták be. Táncpéldánkban az alsó lábszár ostorszerű "ínfenő" mozdulatait Gergely Ferenc gyalui cigányoktól leste el, majd saját lábára alakítva következetesen "gyalui pontként " utalt rá. A 19. század végén született korosztály férfitáncosai, miként Gergely Ferenc motívumkincsére is az aprózó-sarkazó lábfigurák voltak jellemzőbbek, a látványos, de tánctechnikai virtuozitást nem annyira igénylő csapásoló motívumokat lényegesen kisebb arányban használták, mint az őket követő generációk.
