A legényes korábban szokásos közösségi, csoportos előadásmódja a 20. század elején megváltozott, s ettől kezdve már csak bemutató jelleggel táncolták. Egy-egy kiváló táncos a táncmulatság szüneteiben külön megkérte a zenészeket, hogy legényest muzsikáljanak, s ilyenkor csak a legkiválóbbak álltak föl bemutatni tudásukat. A falu népe nagy figyelemmel kísérte s ítélte meg a látott táncokat. Ebben a szokáskörnyezetbe a legényest már nem mindenki sajátította el, csak az erre különös hajlamot, elegendő tehetséget mutató és a szükséges kitartással rendelkező egyéniségek sajátíthatták el ezt a nehéz és bonyolult felépítésű férfitáncot. Ilyen előadó egyéniség volt a Magyarvistán született Mátyás István "Mundruc", az itt megtekinthető táncpélda előadója. Legényesének egyedülállóan gazdag és fejlett formakincse azonban nem csak tőle származott, hanem szűkebb és tágabb környezetének hatására jött létre. Mátyás István gyerekkora óta nagy odaadással leste el a tőle idősebb, kiváló legényes táncosok motívumait, majd a tanult lépéseket saját ízlésvilágához és előadói képességeihez alakította. Kiváló megfigyelő képességének és mozgásmemóriájának köszönhetően nem csak saját falujának, hanem az idegen falvak táncmulatságaiban látott legényeseket is be tudta építeni saját tánckészletébe. Ennek eredményeként Mátyás Istvánt majd' száz motívum ismerete, egyéni táncszerkesztési elvei, táncos mozgásnak előadói jellege messze kiemelte korának és környezetének más táncosai közül.
Erdélyen kívül Európának a közelmúltban már nem volt olyan élő, legényes kultúrával rendelkező sarka, ahol a szólisztikus férfi tánc versengő formája ilyen fejlett szerkezettel, ilyen gazdag formában élt volna a hagyományban. Lehetséges, hogy Mátyás nemzedékében voltak még hasonló tehetségű, kiemelkedő tánctudású emberek, de ezek esetében a kutatói szerencse nem engedte meg, hogy teljes anyaguk feltáruljon. Mátyás István formakészletét több mint három évtizeden keresztül lehetett gyűjteni, feldolgozni.
