Atilláról, a hunok királyáról nagyon ellentmondásos kép alakult ki. A róla szóló források bemutatják őt bölcsnek, nemesnek, becsületesnek, lovagiasnak, vendégszeretőnek, kinek környezetében minden felekezetű nép békében élt, és akinek udvarába az európai nemes ifjak tülekedtek, hogy hűbéres fejedelem atyjuk biztosítékaként túszok lehessenek.
De emlegetik őt, az egész világon, Isten ostorának is, kinek nevét rettegve ejtik ki (mely kifejezést egyedül Atillára használták). E tény azt az európai felfogást takarja, mely szerint Atillának feladata az isteni akarat beteljesítése, a népek megbüntetése.
Megítélésének ellentmondásosságára szakralitása adhat magyarázatot. Hisz a szakrális vezető feladata (akárcsak magyar népmeséink főhősének) a felborult Rend - a kizökkent idő - helyreállítása. (Kizökkent idő = éltető hagyományok eltűnése, a szakrális hagyományok semmibevétele.) Atilla korának Európája is érzékeli az idő kifordulását, de nem tudja elfogadni a helyreállítás égető fontosságát és azt a személyt sem, akiről érzi, hogy erre elhivatott. Innen származhat az Atilla-kép ellentmondásossága.
A kizökkent idő helyreállításának két eszköze ismerhető fel Atilla tetteiben is. Az egyik: az igazságra figyelmezető kegyelem, a másik az igazság helyreállítása céljával alkalmazott törvény beteljesítése.
Atilla szakrális voltát leginkább azon cselekedetei igazolják, mellyel a törvény adta lehetőség helyett - emberi ésszel felfoghatatlanul - a kegyelmet gyakorolja. Róma alatt minden lehetősége megadatott, hogy megbüntesse a várost - törvényt gyakoroljon -, és mégsem teszi. Mai emberi ész számára felfoghatatlanul - égi válaszra - kegyelmet gyakorol. Talán már akkor sejthette, hogy ez az ő végzetét is jelenti. Mindennek ellenére mégis kegyelmet gyakorol, akár saját veszte árán is.
Atillát, a szakrális királyt, az európai hatalmaknak érdekükben állt elpusztítani. A kizökkent idő helyreállítása elmarad, és az európai hatalmak is meghasonlanak. Emléke ezért is válhatott a gyalázat tárgyává.
