„MIKOR SÜLDŐFORMA LEGÉNY LETTEM,
ÉN IS ELJÁRTAM ÖLFÁT VÁGNI
ÉDESAPÁMMAL A GRÓF ERDEJÉBE.”
Részletek Édesapám, Nagy Bálint Bakonyszentkirályi parasztköltő:
1990 – ben megjelent, „Hol van már a paraszt” – című életrajzi kötetéből.
„Mikor süldőforma legény lettem, én is eljártam ölfát vágni édesapámmal a gróf erdejébe. Minálunk minden paraszt ősztől tavaszig az erdőn dolgozott. A szegényebb nép ölfát vágott, kézifűrésszel. Akiknek lovai voltak, azok meg hordták az ölfát a rakodókra, az erdei tisztásokra. Onnan meg, - ha összegyűlt, vitték a Szentlászlói, cuhai, Sándor majori vasútállomásokra. Itt nem volt megállás, az őszi munkák befejeztével a paraszt nem tette ölbe a kezét. De azért jó volt ott az erdőn!
Madárzengésben dolgoztunk. Ilyen sincs most. Egy - két szegény madár még elbeszélget, de kipusztultak már az erdei énekesmadarak is.
Októberben kezdtünk el ölfát vágni, és csak tavasszal kaptunk egy kis pénzt. Bérbe vágtuk a fát, ami azt jelentette, hogy rönkjéért, köbméteréért fizettek, a fa meg az övék volt. Adtak, ha adtak. De azért megvolt a haszon, mert az ágfa feles volt. Az egyik fele a mienk volt ingyért, a másik felét megválthattuk. Itt jött a pénz, mert beleraktunk vastagokat is, a közepét megraktuk vastag fával, a szélére vékonyakat tettünk. Amit hazahoztunk, megvágtuk tűzifának – ölfának -, aztán vitte a Sanyi bátyám Győrbe a piacra. Volt olyan hét, hogy kétszer is elment Győrbe, mert ott sok fa kellett, igen sok kémény füstölt! Fával tüzeltek akkor még, nemigen volt központi fűtés. Itt volt meg a napszám, mert ami bért adtak a favágásért, az majdnem semmi sem volt.
A Zörög oldalában voltunk először. Élvezet volt ott lenni! Édesapám is igen szerette az erdőt. Mikor világos kezdett lenni, akkor mi már odaértünk, és sötétedésig húztuk a fűrészt. Dőltek azok a hatalmas, szép, hosszú bükkfák…. Azóta is csodálkozom, hogyan lehetett ez? Édesapámnak is igen jó dereka volt akkor még, meg nekem is, egész nap hajoltunk, és húztuk a földön a fűrészt. A kivágott fából az erdész kimérte, hogy hány rönk lesz, mert a fa szép része megmaradt rönknek, amit aztán fölvágtak deszkának. A rönköt szerfának vagy ipari fának is hívtuk. A többit meg ölfának kellett összevágni, egyméteres hosszúságúra.
Az erdész jelölte ki azokat a fákat is, amiket ki kellett vágni. Fejszével megvágta a fa oldalát. Egyszer volt életemben tarvágás, akkor egy területen ki kellett vágni mindent. Volt azért egy kis huncutság mibennünk is! A meztéllábas Szalai meg a Molnár Feri bácsi a szomszédok. Volt az erdőn egy hatalmas magfa, amit tilos volt kivágni. Mondtam édesapámnak huncutságból, hogy én bejelölöm ezeknek kivágásra.
„Ne, mit gondolsz te?”
Azért csak bejelöltem.
Odaérnek.
„Az anyja kerülő erre meg amarra, hát ezt is ki kell vágnunk!?”
Két nap kínlódtak, mire kivágták azt a marha nagy fát. Jött is a kerülő, a Szűcs:
„Mit csináltak? Miért vágták ki ezt is?”
„Meg volt jelölve.”
Ilyeneket is csináltunk.
Később, mikor édesapám már kezdett idősödni, a Sanyi bátyám lett a fogatos, a kocsis. Én gyalogmunkás voltam, kaszáltam, kapáltam, mindent csináltam. Aratáskor meg ment aratni az egész család. Sanyi volt a kaszás. Kapálni nemigen szeretett, ha csak lehetett, ki is bújt alóla. Én szerettem kapálni, kaszálni is, de ő csak a lovakkal szeretett bánni. Szántott, vetett, az erdőre járt, mint előbb édesapám. Sokat dolgoztunk, de megérte, mert olyan igen szegények nem voltunk.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
