Archívum

Tóth Ágnes
Robogó egerek

Van már egy évtizede, hogy egy hétvégén a Kolozsvár- Nagyvárad között közlekedő személyvonaton utaztam hazafelé. Az egyhangú zakatolás lassan álomba kábított, de nem sokáig, mert csapkodásra, sikoltozásra riadtam fel. - Mi a fene folyik itt – morogtam álmosan, amikor éreztem, hogy birizgálja valaki a karomat egyre feljebb kúszva rajta. – Majd jól képen vágom a mellettem ülő pimasz huligánt – gondoltam, de már az is talpon volt és szitkozódva csapkodta baseball sapkájával az ülést. A karomról a birizgálás elérte a vállamat és ahogy fél oldalra fordítottam a fejem megfagyott bennem a narancslé. Egy egérrel néztem szembe. Elakadt lélegzettel állapítottam meg, hogy egy cseppet sincs betojva. Itt csak mi utasok estünk pánikba, hiszen legalább fél tucat rágcsáló szaladgált a lábunk között és az üléseken. A férfiak agyon is csaptak hármat és tetemüket szélnek eresztették a nyitott ablakon, de pár egér még valahol megbújt. Kucorogtunk hát az üléseken, lábunkat magasra húzva és szidtuk a Közszállítási Vállalatot, amely valószínűleg azért emelte olyan magasra a jegyek árát, mert beleszámolta a kis potyautasokat is.
A szürkület beálltával aztán a hívatlan vendégek beleolvadtak a hangulatvilágításba, amit fokozott a villanykörte hiánya.
Azért ez az eset bölcsebbé tett mindannyiunkat. Elhatároztuk ugyanis, hogy legközelebb a fogkefe mellé a macskát is becsomagoljuk. Két okból. Miután megtisztítja a kupét az egerektől, világítani fog a szeme a hiányzó égő helyett!

Tóth Ágnes
Természetbarát

Elölről olyan vagy, mint markáns arcú sportoló, hátulról, mint külföldi turista. Kulcsra zárod kényelmes összkomfortodat, aztán felpréseled magad egy zsúfolt vonatra.
Négy órai fullasztó álldogálás után leszállsz, melleden egy idegen profiljának, hátadon a WC kilincsének, két oldaladon egy-egy utas könyökének lenyomatával.
Több órai keserves kínlódás után sikerül leverned apró sátradat, távol a civilizációtól, közel az erdőhöz, patakhoz.
A kullancs legnemesebb testrészedbe fúrja kíváncsi fejét, a böglyök, szúnyogok dagadtra csípnek, éjszakánként füledbe fülbemászók másznak, mezei egerek cincognak, szúnyogok zümmögnek, tücskök cirpelnek, majd békák kuruttyolnak és idegen madarak csikognak-huhognak, míg frászt nem kapsz.
Éjjel minimum ötször fújod fel a gumi matracodat és hajnali ötig kábultan keresed a titokzatos rést, ahol ereszt, aztán máris indulsz halászni. Este nyolcra végre sikerül ebédet főznöd abból az egy szem meredt szemű keszegből, amit délután négyig fogtál ki.
A szálka a torkodon akad, a nadrágod ülepe szétreped, a szederágak összekarmolnak, a vihar rád dönti a sátrat, a gyufád elázik, elemlámpádból kifogy az elem, egy korhadt ág a fejedre szakad.
Tenyereden hólyag, körmöd alatt szálka. A fogad beletörik a somba, a bicskád a tönkbe. Cipőd talpa felvált, horgászbotodat elsodorta a megáradt patak.
Szádon zabola, szemeden árpa, fejeden korpa. Az órádat akkor tapostad össze, amikor még nem jártál négykézláb a kiújult lumbágód miatt. Örömmel veted rá magad a konyakos üvegre és meglepetten iszod ki belőle az ecetet. Utána savanyúan pakolsz össze.
Elölről olyan vagy, mint részeges favágó, hátulról, mint fáradt vándorárus.
Felpréseled magad egy zsúfolt vonatra. Négy órai álldogálás után leszállsz, két oldaladon egy-egy utas könyökének, hasadon a WC kilincsének, hátadon egy ismeretlen polgár profiljának lenyomatával, aztán hónapokig ömlengsz fűnek-fának a természet lágy ölén töltött felejthetetlen szép napokról.

Tóth Ágnes
Az álomcipő

Nézzük egymást. Én és a cipő. Én tompán, fátyolos tekintettel, ő ragyogva, kacéran. Egy világ választ el tőle. Ez a világ egyetlen satnya árcédula... Gebedjen meg, aki megszabta az árát. Azért ezt a cipőt akkor is megveszem, ha három hónapig csak füvet legelek. Bár lehet addigra feldobom a talpam és a pompás lábbeli másé lesz. Másé bizony, mert már veszik is be a kirakatból és nem más az, akinek van pofája felpróbálni, mint az én drága szomszédasszonyom. És jó neki. Már viszi is. . .
Úgy állok ott, mint Lótné, és féltékenység dúl a lelkemben.
Két hét múlva, amikor már kezdek megnyugodni, csengetnek. A szomszédasszony az. Kérdi hányas a lábam. Mondom 39-es. Öröm csillog a szemében. Kivesz a szatyrából egy csomagot, és . . . és. . . ott a CIPŐ! A ragyogó. A modern. A magasított talpú. Amiért képes lettem volna éhen halni!
- Próbálja fel, és ha jó, magának adom - közli határozottan
Értetlenül nézem a lakótársnőt.
- Ne, ne tiltakozzék – mondja – Én sajnos nem tudok benne járni. Láttam milyen sóvárogva nézte, hát járjon benne maga. Ha tud - teszi hozzá és már megy is.
Én meg ott állok a csodacipőben, mint aki odakötött és képtelen vagyok egyetlen lépést is tenni. Na nem a meglepetéstől. Nem. Csak azért, mert az álomtopán talpa nem hajlik. Egybeöntött nagydarab beton. Olyan merev, mint egy hulla. Igen, semmi kétség. Ezt a cipőt halottaknak tervezték.
Majd meghagyom a végrendeletemben, hogy ebben temessenek el!

Tóth Ágnes
Anyósom mankója

Egy fagyos délelőtt anyósom eltörte a lábát. (Bár a nyakát törte volna ki.) Apósom röpke két hét alatt szerzett egy príma bükkfamankót kéz – illetve hónalj alól. Anyósomhoz mérte és megállapította, hogy le kell vágni a lábából. Mármint a mankónak. Ezután elkezdődött a mankótanfolyam, amin részt vett az apósom, a férjem, a lányom és én. A fiam még nem ért fel hónaljmagasságig.
Anyósom az ágy szélén üldögélve tanulgatta a szabályokat. Másfél óra múlva feljött az alattunk lakó és közölte, ha nem hagyjuk abba a parkett táncot, feljelent csendháborításért. Amikor megpillantotta a mankót, felragyogott a szeme. A hóna alá kapta és bemutatta a mankós közlekedés magasiskoláját.
Anyósom sírva fakadt és azt kiabálta, hogy kivéve őt, már minden hülye tud mankóval járni. Ekkor ment el a szomszéd.
Apósom lehúzta felesége lábáról a gyapjú zoknit és a mankó lábára húzta, hogy ne kopogjon.
Kopogtak
- Hallom van mankójuk – szólt be boldogan Bözsi néni a földszint 3-ból.
- Nem eladó – recsegte apósom.
- Nem is tudnám én azt megvenni az én kevéske nyugdíjamból – sirdogálta az öregasszony – csak kölcsön szeretném kérni. Tudja, a villamoson soha nem adják át nekem a helyet, de ha látják majd, hogy mankóval vagyok, talán megesik az emberek szíve rajtam.
- Nem lehet – mondta apósom – a feleségem éppen most tanul vele járni.
- Szemenszedett hazugság – rikácsolta férjem anyja. Itt már mindenki tud vele járni, aki hülye, csak én nem, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá.
- Ne búsuljon kedveském, meglátja hamarosan mindén hülyén túltesz - mondta Bözsi néni, s miközben távozott, átkokat morzsolt fogatlan ínye között apósom felé, amiért az visszautasította kérését.
Anyósom később elaludt. Ezalatt az idő alatt a fiam piros filctollal ráírta a gipszére: „A törött láb csak úgy frankó, ha van hozzá bükkfamankó.”
Az elkövetkező két hónapban sem az alattunk lakó, sem Bözsi néni nem köszönt nekünk. Anyósom pedig gyógyulásáig csak a széktámlára támaszkodva és a széket maga előtt tologatva tudott közlekedni. Azért a mankónak mégis nagy hasznát vettük. Fél év múlva ugyanis apósom is eltörte bal alsó végtagját.
Valószínűleg megfogta Bözsi néni átka.

Tóth Ágnes
Toxigén és csendaratta

Azt kérdi a szomszéd, miért jöttünk ilyen hamar vissza a hegyekből, a természet lágy öléről. Hát megmondom. Az ördög vigye el a hegyeket a hegyükkel együtt, meg a természet lágy ölét az elviselhetetlen oxigénjével, ami azokból a vadzöld fákból árad, amitől nem lehet látni az erdőt. Amitől egész áldott nap fulladtunk meg, egyik köhögési rohamból a másikba esve. Nem beszélve az örökös álmatlanságról, amit az izgága madarak artikulálatlan füttyögése, az összeférhetetlen tücskök cikizése, a patak locsogása okozott. Nem volt egy nyugodt napunk. Főleg miután elfogyott a cigarettánk. Hát persze, hogy hazajöttünk.
Még csak egy napja vagyunk itthon, de máris hatalmas változáson mentünk át. Újra kapunk levegőt! Megszűntek a köhögési rohamaink. Nem vakarózunk. És úgy alszunk, mint a bunda. Akarják tudni, hogy miért:? Hát megmondom. Segít az a drága jó váradi levegő! A toxigén, amit már az anyatejjel magunkba szívtunk. Az aszfaltbűz, a kipufogógázok, az égő szurok füstje, a vegyi üzemből áradó kotlós tojásszag, a kanálisok bűze, az erjedő szemét és az épületek sarkát belengő vizelet szaga. A hőerőmű által kiokádott vastag fekete füst, a disznóhizlalda párolgó trágyabűze, a lépcsőházak kantinszaga, a közjárműveken megülepedett láb –és izzadságszag, no meg az a rengeteg áldott jó por, amit a cementgyár felől fúj felénk a szél és ami a tüdőnket hivatott simogatni, az előbbiek beszívása után.
Hát kérdem én, ezek után ki lenne olyan hülye, hogy oxigénnel mérgezze magát a hegyekben, a természet lágy ölén! Ott, ahol nem ébreszti kora reggel az építkezéseken folyó kalapálás, a körfűrész erotikus, hosszan tartó sikolya. Ahol nem üdíti fel autópöfögés, motorberregés, villamos zörgés, autóriasztók vijjogása és mentőautók szirénázása. Nem ringatja édes álomba a szomszédban ordító kölyök, a bömbölő magnó, a vécélánc csörgése, a vízesést idéző vízzubogás, ajtócsapkodás, káromkodás, fúrás, faragás, kalapálás megnyugtató zaja, ami nélkül már nem tudunk élni. Hát bele is halunk.