TÓTH ÁGNES
A KÖLTŐ SZOBRA

Kővé dermedve áll, tekintetével a Szent László templom tornyára meredve és azon töpreng mi ez a zaj, bűz betonrengeteg, őrült zenebona. Ki a fene volt az, aki ilyen hatalmas súlyt ragasztott a hátára, aki kezét lehetetlen pózban ég és föld közé szegezte, hogy ne nyújthassa kedvenc csillaga felé. Miért torpannak meg a turisták és kérdik rámutogatva: - Ki ez a hórihorgas alak? Mi a fene van a hátán? Púp? Szárnycsonk? Ejtőernyő vagy hátizsák? Miért van megmeredve olyan furcsán a keze?
Ő pedig nem tudja lekiáltani a nevét, mert bronzból van a nyelve. Csak azt görgeti a fejében, hogy egy napon rádől majd alkotójára, aki az utolsó pillanatban valószínűleg így fog védekezni az összegyűlt tömeg előtt:
- Testvéreim! Hát nem értitek miért állítottam éppen ide és ilyen alakban Őt? Nézzétek meg jobban. Nem azért olyan a jobb keze, mert most vették le róla a gipszet, hanem azért mert Európa felé mutat, mintha azt mondaná: „Azokról vegyetek példát, mert ha nem, egy napon ti sem ismertek majd magatokra. Súlyossá válik a hátatokra kényszerített batyu és megdermed benne a művészet, a tudás és az egymás iránti tisztelet. Én mondom ezt nektek, a román költészet legnagyobbika: Mihai Eminescu".

TÓTH ÁGNES
VILLAMOSSZÉK

Naponta zötykölődünk fáradtan, meggebedve, fuldokolva nem éppen vágyaink villamosán. Tapossuk egymást, lökdösődünk, furakodunk, könyökölünk, fürkésszük hátha jut nekünk is egy üres szék. Lecsapunk rá, megvívunk érte, néha még vérünket is hullajtjuk, ha orrba vágnak. De sebaj. Fő az, hogy ülünk. Elszántam, diadalittasan. Tojunk a fölénk tornyosuló többségre. Felőlünk összeeshetnek, megszülhetnek, haldokolhatnak, mi nem adjuk át a helyünket. Minket nem lehet lerángatni, lemacerálni erről az ülőkéről, mert mi megharcoltunk érte. Mert ez igenis megillet minket. Jogunk van hozzá. Akár géppuskát is foghatnak ránk, mi köpünk az egészre. Csak ülünk konokul, összeszorított fogakkal, mint halálraítélt a villamosszéken.