Tóth Ágnes
Az utcaseprők

Elismerem, hogy az utcaseprőket eddig nem becsültem. Többször megkritizáltam lassú piszmogásukat, seprűnyélre támaszkodó kócos fejüket, réveteg pillantásukat. Kifogásoltam zörgő, rozsdás szerszámaikat, szutykos mellényeiket, és a maguk mögött felejtett szemétkupacokat. Megírtam az újságban, hogy nem tartják tisztán a várost, a parkokat, a tereket, hogy isznak, lazsálnak, tereferélnek, káromkodnak, egyszóval közönségesek és lusták! De ma reggel valami különös dolog történt. A Múzeumkerten mentem keresztül, amikor öt utcaseprő legény jött felém. A legmagasabbik kezében gyönyörű, piros rózsaszál virított. Mondtam is magamban:
- Te jó ég, ez egy János Vitéz!
És képzeljék. Mosolyogva nekem nyújtotta a virágot. Úgy álltam előtte, mint a sírból kikelt Iluska. Mi több, mint Csipke Rózsika. Zavartan forgattam ujjaim közt a piros rózsát, miközben a meghatódás gyöngyharmata gördült le szememből. Felébredtem hosszú álmomból és felismertem tévedésemet. Bevallom, hogy az utcaseprőket eddig félreismertem.
Mert Ők azok, akik hajnalok hajnalán kelnek, eltakarítják eldobált szemeteinket, elseperik utunkból a rothadó faleveleket. Élénken ragyogó tekintettel kísérik lépteinket a megtisztított utakon. Nem isznak, bóbiskolnak, tereferélnek. Nem közönségesek, nem káromkodnak Csíkos mellényük vidáman libben a szélben. Nyomukban és ajkukon rózsák nyílnak. Ők azok, akiknek munkáját nagyra értékelem!