A soltész – a Felvidéken bíró, németül Richter, latinul advocatus – ritkán lakott területek, elsősorban erdős hegyvidékek betelepítését vezető vállalkozó, a telepített falu bírája, a faluban a földesúri adók behajtója volt a középkorban, aki a tisztséget a telepítési munka ellenértékeként kapta örökölhető jogon. Az így létrejött településeket, mivel az első – német – telepesek és – német – soltészek a német jogot is magukkal hozták, német jogú falunak is nevezik. Jogállásában a jobbágy és a földesúr nemes között állt, aki a telepítettekkel szemben maga is haszonélvező volt.

Hasonló feladata volt a vlach jogú falvakat telepítő kenézeknek. A soltész faluját szláv területen lehotának hívták. A jogintézmény longobárd eredetű, majd a 8. századtól a német területeken fordul elő, mint bírósági ítéletvégrehajtó és adószedő, később az alsóbíráskodás ellátója. Magyarországra lengyel közvetítéssel jutott el a 13. század végén a soltész tisztség. Elnevezése németül Schultheiss (jelentése „adósokat felszólító”, változatai még schultze vagy schulze); szlovákul šoltýs, škultéty, latinul pedig scultetus. A mai magyar nyelvben az elnevezés jellegzetes tisztség eredetű családnévként él.

Jogai 

A tatárjárás után Dél-Németországból a Felvidékre hívott telepesek (soltészségek) feladata az alig lakott hegyvidéki, erdős vagy folyóparti birtokrészek hatékonyabb bevonása a gazdasági kultúrába. Ezért a soltészt a földesurak szélesebb körű jogokkal ruházták fel, mint települési elöljárót.[4] A soltész jogait a szerződés, az ún. soltészlevél rögzítette, amely az egyszerű falusi bírónál szélesebb jogokat biztosított. Bírságot szedhettek

Kocsmai, malomtartási, egyes mesterségek kizárólagos gyakorlására vagy gyakoroltatására vonatkozó kiváltsággal rendelkeztek, egy vagy több telket adómentesen birtokolhattak [1]k, a földesúri adó hatoda őket illette. Részesedtek a települések adóiból, földhasználattal bírtak, a közelben lévő várakban katonai szolgálatot is vállaltak földhasználat, későbbiekben földbirtok fejében. Ebből esetenként meggazdagodtak és nemességre is szert tehettek.

A soltészség a földdel együtt örökletes volt, de ha megüresedett a földesúrra szállt. A soltész igen gyakran városi polgár volt. Ilyenkor külön kiváltság lehetett, ha a soltész a faluban az országos jog helyett valamely város jogát használhatta.

A soltész bizonyos helyeken – pl. Trencsénben a 15. század folyamán – teljesen maga alá vetette a falut és nemessé vált. A soltésztelepítés a 16–17. század folyamán újra különös jelentőségre tett szert kedvezményeivel az örökös jobbágyság idején.