BAKONYI BETYÁR - LEGENDA

Irdatlan erdőség, ember alig járja,

Zordan feketéllik a Bakony világa.

Mintha kísértene itt az erdők csendje,

Betyárok tanyáznak hová szem nem lát be.

Közelükben van egy düledező csárda,

Benne vén cigánynak sír a száraz fája.

Éjszakánként jönnek kiöntni bánatuk,

Mestergerendába van vágva fokosuk.

De mire a hajnal kakasszóra ébred

Újra betyárt takar a sűrű rengeteg.

Nagy telehold ráült a hegy gerincére,

Millió égi láng csillogott az éjbe’

Veszprémi országút partján százados fák

Várták a könnybefúlt rejtelmes éjszakát.

Pár lépéssel odébb zúgott az erdőség,

Tücskök nótájukat halkan hegedülték.

Útszéli bokorban elrejtőzve, hasra,

Feküdt fokosával három haramia.

Környéken valahol nagy úri – muri volt

Hová az alispán is meghívást kapott.

Visszafelé jöttét lesték a betyárok –

Ám nem sokat vártak, lódobogás hallott.

-Fényes úri hintón nagy – gőgű uraság

Ha Isten az atyád, egy lépést se tovább!

A két haramia a kantárt markolta,

A harmadik meg az alispánt faggatta.

-Kegyelmes alispán, tisztelt uraságod

Nyomorult életed kezeinkben látod.

Szegény legényeknek nyomorgattatója,

Pandúr – kutyáknak te nagy parancsolója,

A vármegyeháznál sötét áristomban

Két haramia ül búsan, nehéz vasban,

Mert a kaszárnyában magyar voltuk nézték,

Az osztrák altisztnek fejét falba verték.

Nem öltöztek bele az idegen göncbe,

Császár haragjától bújtak az erdőbe.

Add vissza nekik a régi szabadságot

S így tovább mehetsz – ha kezed, szavad adod.

Ámde mégse hiszünk reszkető szavadnak,

Minden arcához tér az úri kutyáknak.

Rabságba visszük az egyetlen lányodat –

Kocsis, fel a bakra, induljon a fogat!

Addig a kisasszony lesz betyár – fogságban

Míg a két haramja ül az áristomban.

Sűrű erdőségnek mélységes közepén

Hová nem világít sem csillag, sem holdfény.

Borostyánnal futott nagy szikla aljába’

Van a betyároknak rideg, zord tanyája.

Ide kísérték be az alispán lányát,

Hét vármegyének a legszebb virágszálát.

Szíve hogy reszketett, - azok a szép szemek

Szomorún lesütve – hullottak a könnyek.

Vigasztalására betyárok vezére

Maga mellé vette szép, szelíd beszédre:

-Drága gyöngyvirágszál, felejtsd palotádat,

Mohából készítünk meleg, puha ágyat.

Betyárok tanyáján édes legyen álmod,

Ne sírj kis csalogány, óvjuk tisztaságod.

S hogy számodra legyen egy kis vigasztalás,

Szíved vidámítsa örökre az írás. 

Betyárok emléke legyen e könyvecske,

Petőfi is járt itt, nótát írt beléje,

Mikor az alföldről hányatott Pápára,

A kálvinistáknak Kollégiumába.

Tűzlángja lobogott a barlang közepén,

Játszott a falakon, mint egy rejtelmes fény.

Betyár fekhelyektől tisztes távolságra

Moha ágyán halkan álmodott a lányka.

A betyár –legény is mind pihenni szállott,

Barlang ajtajánál csak a strázsa állott.

Álmodott a lányka, - óh, de édes álom!

Rajt maradt a szeme az egyik betyáron.

Vagy tán nem is álom… a szeme nyitva áll,

Ábrándozva figyel, az ajka csókra vár.

Ellobogott a láng, csak a parázs égett,

Hagyva maga mögött félig sötétséget.

Kínos érzelmekre ébredt fel a betyár,

Szívében szerelem hömpölygött, mint az ár.

Felé ment…a lányka karjaiba hullott

S a két szerelmes szív ébren álmodozott.

Komor, rideg csend ül a vármegyeházán,

Éjfélt kiáltja már a bakter az utcán.

Ódon falak között fény lobban egy szobán,

Levele írását végzi az alispán.

A borítékjára csak ennyi van írva:

Szentkirály környékén betyárok barlangja.

-Léptei döngenek, nyugalmát nem lelé,

Titkon, lopakodva megy a tömlöc felé.

Körül tekint, megáll, halkan szól a szava

Ahhoz, ki a tömlöc ajtaját vigyázza.

Nyikorog a tömlöc nehéz vas ajtaja,

Szabad levegő csap betyárok arcába.

Vége van a rabság nehéz idejének,

Velük az alispán szépen elbeszélget.

Átadja könnyel írt, keserves levelét,

Kezet nyújt nekik és kíván jószerencsét.

Még valamit szólna, kezével visszaint:

Egykis útra való, kétszáz pengőforint.

A betyárok minden a tűz köré ülnek

Barlang fenekében – és csendben figyelnek.

Vezérük felbont egy pecsétes kopertát

S meg, megakadozva olvassa az írást.

Jókat nevetnek, hogy esedezik sírva

Veszprém vármegyének gőgös alispánja.

Csak a lánynak szívét emészti a sírás,

Öröm is, bánat is lesz a szabadulás.

Öröm újra látni a családi házat,

Bánat felejteni csókját a betyárnak.

Mikor a telehold hegyek mögé szállott,

A lány a betyárral a fák között osont.

Meg – megálltak… mentek… vagy csak mendegéltek,

A szívük valami melegséget érzett.

Tétován kiértek erdők sűrűjéből,

Ég szelíd harmatja hullott le az égről.

Ledőltek a fűre… nyílott sok vadvirág…

Remegve sírt a csend… mennyei boldogság!

Két szív a csillagok mély titkait leste

Egymásba fonódva, egymást átölelve…

Lovak dobogása messziről hallatszott,

Utolsó fényt vetett fákra a telehold.

Lehalkult a csókok lázas lobogása,

Körülöttük sírt a szellők muzsikája.

Egy hang ütötte meg az erdei csendet,

Útszélről valaki lánynevet becézett:

Jöjj drága Ildikó, erdők lilioma,

Haza viszlek szépen magas palotádba.

Betyárok kiadnak itt az erdőszélen

Ahogy meg volt írva pecsétes levélben.

Betyár felemelte karjait a lánynak,

Fekhelyük füvéről édes illat áradt.

Kivitte az útra – teste könnyű, ringó –

S halkan elindult a fényes úri hintó.

Titokban a lányka elsírta sóhaját,

Istenem, add vissza még ezt az éjszakát!

Mért nem szabad járni a szíveknek útját,

Ó, de elhagynám én érte a palotát!

-S ment a fényes fogat, szállt erdőn, völgyön át,

Hogy soha ne lássa két boldog szív egymást.

Odvas fa tövéhez búsan leroskadott

A kőszívű betyár s könnyeket hullatott.

Nagy Bálint