SZABÓ SÁNDORNAK, AZ 1848 – 49 ES
SZABADSÁGHARC NEMZETŐR KAPITÁNYÁNAK EMLÉKÉRE
Amikor már nem volt merre nézzen,
Láncát csörgetve nyögött ez a nép.
Hitvány gazok torkába fojtották
A szabadság drága leheletét.
Sűrűn nőttek ki a börtön falak
S veszett minden a magyar ég alatt.
Valahonnan föltört az őserő,
Kipattant a hősi magyar szikra.
Zászlók alá új seregek jöttek,
Egy nemzet indult el hősi útra.
A hazáért! – zengett a hitvallás _
Forradalommá nőtt a szent parázs.
S akkor jött Jellasics zord hadával,
Összetörni, szétzúzni a magyart.
Egy nemzetként állt ki a hősi nép,
Hüvelyéből suhanva szállt a kard.
Bécs váráig futott az áruló,
Magasba szállt a hősi lobogó.
Ott voltál te is e hős seregben,
Erős karodban villogott a kard.
Ott voltál, ahol a vész legnagyobb volt,
Oda mentél, hol a halál arat.
Isten küldött – hívott a szent haza –
Ez a nemzet nem veszhet el soha!
S ott voltál, hol szörnyű dübörgéssel
Lezúdult vadul Világos, Arad,
Hol elpusztult a hős tizenhárom,
Gyilkos golyótól s bitófa alatt.
Ott voltál – és jaj, akkor veletek
Sírtak az összetört fegyverek.
Most itt állunk, rólad emlékezünk.
Megköszönjük a nemzet nevében:
Értünk véreztél a nagy csatákban,
Neved legyen örök dicsőségben.
Nagy Bálint
