A gimnázium befejezése előtt három hetet Budapesten töltöttem a nagynénémnél. A ragyogó magyar főváros után, nehéz volt újra megszoknom Nagyváradot. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas metropoliszból egy aprócska, vidéki településre csöppentem volna. Már nem voltam ugyanaz az a lány. Valami, mélyen a bensőmben, megváltozott. Talán a gondolkodásmódom az emberi jogokról, a szabadságról, a nemzeti öntudatról.

Hiányoltam itthon a civilizáltságot, a kultúrát, a fényeket, a tisztaságot.A bátorságot az emberekből!

De nem értem rá ezen rágódni, mert szomorú események történtek a családban.

Apai nagyanyám ágynak esett és a kivizsgálások leukémiát állapítottak meg nála. Egyszerűen kiadták a kórházból, és semmiféle kezelést nem kapott, néhány vitaminon kívűl.

Mivel nagyapám bánatában erősen ivásnak adta a fejét és a szüleim dolgoztak, a nyári vakációban én ápoltam nagyit, aki annyira legyengült és lefogyott, hogy ha felemeltem meg sem éreztem a súlyát. A szoba birsalmaillatát kezdte elnyomni az orvosság és a betegség szaga. Pedig mindig csodás birs illat uralkodott itt, ami a nagyi ruhájába és az ágyneműkbe is beivódott, mert nyár végén tele rakta az öreglány a szekrény tetejét a fanyar ízű gyümölcsökkel és tél végéig ücsörögtek ott bolyhos hasukat mutogatva. ...Szóval, iskola kezdésig a ligeti házban laktam az öregekkel és segítettem, amennyi tőlem telt ..

Bevásároltam, ebédet főztem, megetettem mamát, tisztába tettem és megpróbáltam papót kordában tartani, de állandóan olyan részeg volt, hogy azt sem tudta mit eszik és egyszer úgy aludt el a konyhaasztalnál, hogy orral előrebukott és a feje beleszorult a lábosba, amiből éppen evett. Akkor kikotortam a zsebéből a maradék pénzét és jól eldugtam, hogy másnap ne tudjon italt venni. De a vén kópé kapott hitelbe piát és kezdődött minden elölről.

Mama már nagyon rosszul volt, amikor délben bejött papó hozzá és artikulátlanul azt kiabálta a szerencsétlen beteg nagyinak:

- Meg fogsz halni, érted? Meg fogsz halni, mert rákos vagy! Mi lesz velem? Mi lesz velem?

Alig bírtam kivonszolni a szobából. Aztán kitántorgott az udvarra és olyan keservesen bömbölt, mint egy gyerek.

Nagyi nagyon halkan azt mondta:

- Meglátod, meg fogja verni az Isten. Én legalább az ágyban halok meg, de ő az árokparton fogja végezni. Meg is érdemli a bitang, mert felemésztette a véremet. Aztán hirtelen levegő után kezdett kapkodni, ijedten meregette aprócska szemét, felém nyúlt és belekapaszkodott a kezembe, de már nem volt semmi ereje. Lassan hanyatlott a párnára és elcsendesedett.

Ráhajoltam, de már nem lélegzett. Olyan meghatóan kicsike volt a teste, mint egy madárkáé. Összeszorult a torkom és akkor ott, mellette állva, megbocsájtottam neki Pityurit. Pedig megfogadtam, sose bocsátom meg neki, hogy az én legkedvesebb kis játszótársamat, a büszke, ezüst tollú, rubin tarajú kakasomat büntetésből kivégezte és feltálalta nekem ebédre!

Félóra múlva megjött apám a gyárból és én egyedül hagytam őt a halott anyjával Kimentem a ligetbe, a kedvenc öreg gesztenyefámhoz, átöleltem ráncos derekát, és sírva fakadtam. Az arcomon és a nyakamon nedvesen mászkáltak a hangyák, de nem törődtem velük, csak zokogtam keservesen. Sirattam nagyanyámat és magamat is, mert nagyon fájt, hogy végleg elvitte gyermekkorom birsalma illatát.