RÉGI TELEK A BAKONYBAN GYERMEK – IFJÚ ÉS FELNŐTT KOROMBAN, EZEN BELÜL SZÜLŐFALUMBAN, BAKONYSZENTKIRÁLYON IS.
2012. Karácsony előtti héten költöztem a vadregényes Bakonyomból az Alföld Gyöngyszemébe, Gyulára. Azóta már végig éltem az itteni, legtöbbször kevés, vagy kevéske hóeséses teleket. Nem mondom, hogy úgy hiányzik már, hiszen a szülőföldemen volt belőle részem, részünk elégszer az évtizedek során, de ma már ott is csak inkább nosztalgia, régi szép emlék az igazi havas Tél. Gyermekkoromban, mikor elkezdődött a hóesés a falunkban, több helyen is lehetőség nyílott arra, hogy szánkózni, vagy síelni tudjunk, mert akkor még a községen áthaladó leghosszabb úton, a Kossuth utcában is naponta, ha pár gépkocsi áthaladt, az már szinte különlegesnek számított. Éppen ezért aki valóban hódolni akart a Tél örömeinek az említett szánkó és sílécek segítségével, nyugodtan megtehette. Az egyik csúszkáló helyünk az a bizonyos „Kellner – köz” volt, amely a református templomtól vezetett lefele és egészen el lehetett haladni egyrészt a „Káposztáskertek” felé vezető kereszteződésig, másrészt a jelenlegi Postánál jobbra fordulva Németfalu irányába az „Öreg hídig” bezárólag.
A másik hosszú útvonal a jelenlegi Szabó Sándor Nemzetőrkapitány utca azon része, amely a Gombás Dezsőék portája elől vezetett lefele, át a Posta előtti kereszteződésen szintén Németfalu irányába. Nem féltünk átcsúszni a kereszteződésnél, mert amint már fentebb említettem, a közlekedés minimális volt a falun átvezető Kossuth utcában Bakonyoszlop irányába.
Nem szabad elfeledkezni Németfaluról sem, mert amint felérünk a faluvégre, ahol jobbra van a katolikus temető, onnan egészen le lehetett csúszni a már említett „Öreg hídig”, mert arra sem igen volt olyan forgalom, ami akadályt jelentett volna. Volt egy kiváló lehetőség még, ahol egyáltalán nem kellett közlekedéstől tartani, mégpedig a „Jestehegyen” felérve és jobb felé kanyarodva az úgynevezett „Mélyárok” térségébe. Akik síelni szerettek, azok számára a már említett „Káposztáskerteknél” baloldalt az utolsó ház utáni dombtetőn nyílt lehetőség.
Egy kicsi lejtő is volt még valamikor, ahol jelenleg a Váradi Karcsiék laknak, ott állt Imre Sándor bácsiék háza, ahol a Matyók Lajos bácsi is lakott a családjával.
Ott volt egy picike dombocska, ahol szintén szánkóval lehetett csúszkálni. Ezt a dombocskát jóval később „legyalulták” és nem volt többé lehetőség erre a célra használni.
Egyet még említenék, a „Magtár” felé vezető út mellett volt, a Kirmer Ernőék portája után „Diósnak” nevezett rész, ahol ugyan rövid szakaszon, de egy meredek lejtőn lehetett síelni. Mivel a Szüleim baráti viszonyba kerültek a faluba költöző, kisemmizett, Gézaházi Esterházy László gróf családjával, tőlük kaptam egy eredeti, mi úgy mondtuk, gyári csatos sílécet és azzal megtanultam viszonylag jól siklani. Családjaink barátsága azután kezdődött, hogy Édesapám segített a költözködésben, mikor Bakonyszentkirályra jöttek lakni. Kedvencem volt a „Diósnál” lévő meredek terület, ahol büszkén elmondhatom a hosszú idők távlatából, hogy egyszer sem szenvedtem balesetet. A síléceket aztán már felnőtt koromban elcseréltem Matyók Lajos gyermekkori Barátommal egy régi kétcsövű pisztolyra. Lajos már sajnos szintén nincs közöttünk.
Egy helyszínről majdnem elfeledkeztem, mert tudom, hogy azért ott is szoktak csúszkálni gyerekek. A helybeliek talán még a régi megszokott nevén is emlegetik manapság is. A „Kastély”, ahol a Művelődési Ház áll. Az épület eredeti részében baloldalon Vincze Lajos bácsiék éltek a családjával. A „Vámhegy” bejárata mellett vezet felfelé az út az udvarra. Igaz, hogy ez sem nagyon meredek és hosszú, de arra alkalmas volt, hogy ott is lehetett szánkózni.
Ezekre emlékszem, ahol lehetőség nyílt csúszkálni, de bizonyára vannak még, akiknek más lehetőség is eszükbe jut, ha esetleg elolvassák majd a visszaemlékezésemet.
Egyébként az a része azért nem tetszett annyira a nagy havas teleknek, amikor sokat kellet elhányni a hómennyiséget az udvarunkban. Ott ugyanis a házunk bejárati ajtajától utat kellett vájni az istállóig, ahol a szárnyasok tanyáztak és legbelül a tehenek. Nagy udvarunk volt, éppen ezért út kellett, hogy eljussunk a széna és szalmakazalig, a fát tároló színig, amitől pár méterre volt a WC. és a szintén udvarban lévő disznóólhoz vezető utat is szabaddá kellett tenni Nem szabad elfelejteni, hogy az utcára vezető kapu is messze volt, ezért volt bőven már gyermekként is tréningezni valónk hólapátolás ügyileg.
Most egy jó nagyot ugrok a visszaemlékezésemben, mégpedig addig, mikor katonai leszerelésem után (1968. 12. 13) Zircen helyezkedtem el a Gépállomáson, majd később Mezőgép és még később Robix elnevezésű Üzemnél, ahol először az eredeti szakmámban vasesztergályos voltam, majd szállításvezető és végül biztonságtechnikai előadó osztott munkakörben. (munkavédelem, tűzvédelem, rendészet és polgári védelem)
Először busszal jártam be sokad - magammal a környékről, majd később vettem egy 250 köbcentis Jawa motort és azzal.
Az 1970 – es években voltak olyan kemény telek arrafelé, amilyennel ma már a Bakonyban sem lehet találkozni. Emlékszem arra, amikor a Bakonyoszlopról induló buszunk, ami Veszprémig ment, Cseszneken és Bakonyszentkirályon áthaladva, fel volt szerelkezve ásókkal és lapátokkal, mert előfordult, hogy útközben elakadtunk valahol a 82 – es számú fő közlekedési útvonalon és nekünk utasoknak is be kellett segíteni. Nálunk reggel 04:30 – 35 – kor volt ott általában a „Fácán” előtt, ezért korán kellett felkelnünk, hogy le ne késsük. Mikor olyan zord volt az idő, mi már előtte bekapcsoltuk a Kossuth rádió híradását és amikor azt hallottuk, hogy Bakonyszentkirály – Gézaháza - Zirc között befújta szél az utat, egy ideig nem járnak a buszok. Akkor nyugodtan visszafeküdtük, mert másnap elfogadták munkahelyünkön a hiányzást minden igazolás nélkül.
Egyébként, akik Dudar felől jártak be, azok sem voltak sokszor jobb helyzetben, mert általában Zirc és Nagyesztergár között fújta be a szél a terepet vastag hóval. (Fagyos Krisztus és környéke). Akkor még én sem rendelkeztem fényképezőgéppel, éppen ezért korabeli fotóval nem tudom illusztrálni a mondandómat, de akik hasonló cipőben jártak, mint én akkoriban, tanúsítani tudják az elmondottak valódiságát. Varga Jóska bácsi (sajnos már meghalt) és Zsargó Béla gyermekkori barátom is sokat tudnának, illetve tudtak volna mesélni erről, mert buszsofőrkén évekig ezen a vonalon vezették a gépjárműveiket. Szerény írásomhoz felhasználtam Bakonyszentkirályról pár darab később készített fotómat azokról a helyekről, amelyeket említettem, de azok nem mind téli felvételek, de van közötte olyan is. A későbbi teles fotókat illusztrációként az internetről kölcsönöztem.
Végezetül még egy kis vidám epizódot is szeretnék elmesélni. Mikor már Zircen laktam és hetente jártam le 1 – 2 alkalommal a Szüleimhez, később Édesapám halála után már csak Édesanyámhoz, mondhatnám azt, hogy összehaverkodtam a Győr – Balatonfüred között közlekedő buszjárat gépkocsivezetőjével, akivel Zirc – Bakonyszentkirály között szoktunk beszélgetni. Elmeséltem neki, hogy a nagy telek idején nem győztük Édesapámmal egész nap a havat hányni. Ez annyira tetszett neki, hogy emlékezetem szerint a következőket mondta:
-Én csak ha jól berúgok, akkor szoktam hányni, de nem havat. - Ezen persze jót derültünk mindketten, mert valóban kétértelmű lehet ez a kifejezés.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2024. 02. 05. Hétfő Délelőtt 11:05
A többi fotó megnézhető az alábbi linkre kattintva:
